A mérnök-egyetemi tanár fiatalember nagyon megszeretett egy leányt. Egyszer annyira maga alatt volt ez a leány, hogy úgy érezte, el kell mennie egy templomba. Vette a telefonkönyvet, és kikereste a legközelebbi református templomot. Édesanyja református, őt is ilyen irányba próbálta terelgetni – eddig sikertelenül. A katolikus fiatalember, aki nem járt templomba, próbálta lebeszélni erről az ötletről. Ő mégis vissza-visszajárt, sőt néha a fiatalembert is magával vitte.

Közeledett a házasságkötésük időpontja. A fiatalember válás után volt, így tudta, hogy több templomi esküvője nem lehet. Kiderült, hogy a református templomban megköthetik a házasságukat. Az esküvői előkészítők alkalmain részt vettek.

A fiatalember utólag így írta le ezt a helyzetet: „Az esküvő megvolt, az igehirdetés zengett Isten szeretetéről, de mi újra csak hazamentünk a kis, magunk alkotta istenünkhöz, és eltávolodtunk a templomtól.” Feleségében elindult a gondolat, hogy szeretne konfirmálni, és ha már ott volt az esküvőjük, abban a gyülekezetben. Édesanyja éveken keresztül kérdezgette, hogy nem akar-e konfirmálni, a válasza mindig az volt: nem.

A férje biztatta: „Menj csak, de mivel én katolikus vagyok, nem megyek veled.” De Isten ezt is másként gondolta. Szeretett édesapja váratlan halála nyomán a fiatalember olyan lelkiállapotba süllyedt, amelyben egyszer csak azt mondta feleségének: „Elkísérlek. Mit üljek itthon szomorúságomban?” Innen már egyenes volt az útjuk. Élő hitű lelkipásztorok szóltak nekik Isten megváltó cselekedeteiről, arról, akinek a munkáját kezdték már ők maguk is látni a saját életükben. Mire a konfirmáció elérkezett, mindketten élő hitet nyertek. Együtt álltak meg a többiekkel az úrasztala előtt, és teljes elköteleződéssel vallották meg hitüket az Úrban.

Azóta már tíz év is eltelt. Elmaradhatatlanok lettek a templomból, bekapcsolódtak a bibliaórákba. Évek múlva a fiatalember a gyülekezet presbitere lett, ma már missziói gondnoki feladatot lát el. Megtalálták a személyükre szabott szolgálataikat is. Évről évre ők főztek a bibliai tanfolyamot elvégző húsz-huszonöt felnőttnek bográcsban a templomudvaron. A fiatalasszony a gyermekmegőrző szolgálatban is segített, férje vezette az iratterjesztés figyelmet igénylő csapatmunkáját.

Nagy vágyuk volt, hogy saját gyermekeik legyenek. Teltek az évek. A Bibliából Isten ígéretét olvasták ki erre nézve. Vártak és vívódtak. Mígnem megértették, hogy előttük a lehetőség: fogadjanak örökbe. Így nevelkedik otthonukban egy testvérpár, két eleven fiú, akiket sajátjukként szeretnek. Akik ismerik őket, látják mély ragaszkodásukat Urukhoz és egymáshoz. Mindez örömmel, meg-megújuló békességgel tölti el szívüket. Isten különös útjai – az ő útjaikká lettek. „…mily kikutathatatlanok az ő útjai!” (Róm 11,33)