A böjti idő negyven napja abból a bibliai előképből táplálkozik, amikor Jézus Krisztust a Lélek elvitte a pusztába, ahol megkísértetett (Mt 4,1–11; Mk 1,12–13; Lk 4,1–13). Lukács evangéliuma szerint: „Amikor mindezek a kísértések véget értek, eltávozott tőle az ördög egy időre.” (Lk 4,13) Isten Fia életének végén és szenvedésének kezdetén újra megjelenik az eltávozott ördög, de nem közvetlenül, hanem közvetve kísértve Krisztust, és ártva neki.

Heti bibliai szakaszaink sorában a tanítványai lábát megmosó Jézusról olvasunk (Jn 13,1–11). Ezt megelőzte az utolsó vacsora, amelyről csak annyit jegyez meg János evangélista, hogy „vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt” (Jn 13,2). Szomorú felismerés, egyúttal óriási figyelmeztetés a mindenkori egyház számára, hogy éppen a legközelebbi tanítványok közül került ki az áruló, azok közül, akik részt vettek az első úrvacsorán.

Jézus belelát tanítványai lelkébe, így Júdáséba is, és nyilvánvalóvá akarja tenni árulója kilétét. Júdás már kiszolgáltatta Mesterét azért, hogy ő majd önmagát szolgáltassa ki, és adja életét váltságul sokakért (Mt 20,28). Jézus a bemártott falatot odaadja Júdásnak, „és akkor a falat után belement a Sátán” (Jn 13,27). János evangéliuma ezen az egyetlen helyen használja ezt a főnevet, ami még erőteljesebbé teszi a sötétség hatalmának támadását, de annál ragyogóbbá teszi a Világ Világosságának fényességét. Júdás sietve eltávozik, hogy új megbízójának, a sötétség fejedelmének eleget tegyen, emiatt már nem hallja meg Jézus szavait: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne.” (Jn 13,31)

Ez a dicsőség ragyogja be böjti időnket, készülve a kereszthalálra és a halál feletti győzelemre.