Dávid hálát ad Istennek, mert megbékélt népével, miután hosszú és nehéz szétszóratás után újra összegyűjtötte őket. Mindenkit arra buzdít, hogy éltesse a békességet. Nem véletlenül magasztalja Isten dicsőségét – a nép nagy része elidegenedett tőle, sőt késhegyre menő ellentét alakult ki közöttük. A zsoltáros előtt ezért csodálatos Isten váratlan és nem remélt segítsége, az egyetértés megteremtése azok között, akiket heves viszályok szakítottak el egymástól. Az „ímé” felszólítás ráirányítja a figyelmet a lényegre: Isten kegyelmére és arra, hogy mennyire fontos az egyetértés.

Az atyafiak együttlétéről, vagyis közösségéről van itt szó. Amikor pedig összegyűlnek azok, akik az Atyának a fiai, vagyis testvérek, az „jó” és „gyönyörűséges”. Ahhoz, hogy mint testvérek legyünk együtt, szükséges, hogy egy közös testből sarjadjunk.