Életem legnagyobb élménye, hogy anya lehetek. Ráböjtöltem. Nem mondhatom ugyanis egyenesnek a gyermekemig vezető utat. Egy napon azonban arra eszméltem, hogy minden figyelmem a lányomé. Olyan ez, mintha mi, nők, egészen közel hajolnánk a kegyelemhez. Átéljük a teremtés és az elmúlás késhegyen táncoló végpontjai közötti létet, amely az új élet javára dől el. Megszületik a várva várt gyermek, és új időszámítás kezdődik. Az öncélú akaratot felülírja a feltételeket mellőző szeretet, és valahonnan nagyon mélyről tör fel a mindig visszatérő imádság: „Adj, Uram, erőt a mindennapokhoz!”

Ebben a leegyszerűsített imádságban nem lehet mellébeszélni. Mindent felülír az Isten vezetésébe, életet megtartó és megújító erejébe vetett bizalom. Az a meggyőződés, hogy Jézus szeretete „mindenre” elég.

A lányom születése után ismertem fel, hogy Istentől ered a kiapadhatatlan anyai erő. Mert anyaként átélem, hogy gyermekemet önmagáért és nem a tulajdonságaiért vagy a tetteiért szeretem. Ahogy Isten is olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk. Látja életünket és a vele járásunkból fakadó formálódásunkat. Elfogadja hibáinkat, ünnepeli sikereinket, és kudarcos napjainkban is szüntelenül keresi a találkozást.