Bárányfelhők az égen

A táj gyönyörű volt. Betti sohasem látott még ilyet. Igaz, nem is láthatott, hiszen alig két hónapja született, és ez volt az első alkalom, hogy a pásztor kihajtotta őket az akolból a mezőre legelni.

A pár hónapos kisbárány egyszerűen nem tudott betelni a sok szépséggel, ami körülvette. Zöld és zöld és zöld mindenütt. Zöld dimbek-dombok, puha, édes fű körös-körül, fölötte a kék ég, amely a messzi távolban összeér a zölddel.

– Mama! Mama! Nééézd! – bégetett fel Betti az égre. – Ott egy egész birkanyáj! Ugye bárányok azok is, odafönt az égen?

Borostyán, Betti anyukája nevetve válaszolt.
– Hát persze! Bárányfelhők.

– És ők is olyanok, mint mi?

– Nem egészen – bizonytalanodott el Borostyán mama –, ők odafönt laknak az égen.

– És le fognak jönni valamikor? Úgy szeretnék játszani velük!

– Neeeem – rázta meg a fejét a mamabirka. – A bárányfelhőkkel sohasem fogsz tudni játszani. Mire leérnek a földre, már nem is látod őket, mert huss… Elillannak, mint a pára.

Betti megértően bégetett, de nem hagyta nyugton ez a dolog. Mert azt világosan látta, hogy a bárányfelhők nem ugrálnak vagy lépdelnek az égen, hanem repülnek.

„Milyen jó lenne, ha én is tudnék repülni… – gondolkodott el magában. – A repülés csodálatos dolog lehet… Ha találkozni tudnék egy bárányfelhővel, akkor biztos megtanulhatnék tőle repülni…”

De sokáig fogalma sem volt, hogyan tudna szóba elegyedni egy bárányfelhővel. Pedig próbálkozott erősen. Megállt a rét közepén, és hangosan bégetni kezdett az ég felé.

– Szia teeeestvérkeeee! Gyereeee leeee! De hiába, mert a bárányfelhők rá sem hederítettek. Ugyanolyan egykedvűen vonultak az égen, mint mindig.

– Te meg mit csinálsz? – ugrált oda hozzá Giza és Géza, a két kis kecskegida.

– Játszótársakat kereseeek – bégette Betti. – De rám se hederítenek a bárányfelhők.

A két kecskegida kuncogva lökte oldalba egymást.
– Te a bárányfelhőkkel akarsz játszani? – kérdezték Bettit.

– Igeeen… – válaszolta elmerengve a kisbárány. – Olyan szépeeen repülnek…

– És te is repülni szeretnél? – folytatta a kérdezősködést Giza, de majd kipukkadt már a visszafojtott nevetéstől. Betti azonban nem vett észre semmit.

– Igeeen – válaszolt őszintén a két rosszcsontnak. – Ha találkozhatnék egy bárányfelhővel, biztosan megtanítana repülni. Bár Borostyán mama azt mondta, hogy a bárányfelhők nem jöhetnek le a földre sohasem, mert akkor eltűnnek örökre.

Na, erre kibukott a nevetés a két kecskegidából.
– Eltűnnek? Mi? Ezt mondta az anyukád? – kérdezték hahotázva. – És ezt te elhiszed?

– Ugyan már! Ez is csak olyan lehet, mint a farkasmese, amellyel mindig ijesztgetnek bennünket – vette át a szót Géza.

– Hu-húúú! Jön a farkas, aztán elvisz! – ijesztett rá a kisbárányra Giza is. Betti nagyot ugrott félelmében, de a két kecskegida ügyet sem vetve rá folytatta az okoskodást.

– A felnőttek összehordanak hetet-havat. Hogy vannak báránybőrbe bújt farkasok, azok is milyen veszélyesek. Ó, ó! Majd még megijedek! Igazság szerint – hajolt oda Géza Bettihez – a felnőttek nem akarnak mást, csak azt, hogy azt csináljuk, amit ők mondanak. Meg amit a pásztor parancsol. Pedig tudjuk mi, hogy mit akarunk, nem igaz?