Az Isten által teremtett világban, ahova azért helyezte az Úristen az embert, hogy „művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15), egyre inkább elhatalmasodni látszik az érzéketlenség, irgalmatlanság és közöny. Odafordulás helyett elfordulás, összetartozás helyett szétszakadás jellemzi világunkat, ahol mindenki a saját maga által ácsolt védőfalak mögé bújik, így lesz az ember egyre magányosabbá és kiszolgáltatottabbá, és veszíti el reményét arra, hogy bármi is jóra fordulna.

Heti bibliai szakaszaink sorában Hóseás könyvét kezdjük el olvasni, akinek az volt az Úrtól kapott feladata és küldetése az ő üzenetének tolmácsolásán túl, hogy vegyen feleségül egy parázna nőt, akitől gyermekei is legyenek (vö. Hós 1,2). A születendő gyermekek nevei beszédesek és üzenetet hordoznak az adott korban is: Jezréel, azaz Isten elvet, Nincs irgalom és Nem népem (vö. Hós 1,4.6.8). Izráel elfordult Istentől, nem kereste az Úr akaratát, hanem idegen bálványok és népek segítségében reménykedett. Az Úr ezekben a nevekben kiábrázolta népe bűneit, hogy jelül és figyelmeztetésül legyenek mindenki számára.

A minket körülvevő kilátástalanságok, háborúk, járvány, szegénység láttán sokan azt gondolják, hogy Istennek elfogyott az irgalma, holott az ember felelős mindenért, mert ő fordult el Teremtőjétől és nem akarja belátni, hogy megoldási kísérletei mindaddig kudarcra vannak ítélve, amíg önmagába és nem Istenbe veti reménységét, hitét.

Hóseás megjövendöli: lesz majd valaki, aki összegyűjti Izráel fiait, akit fejedelmül választanak majd, és aki majd kimondja, hogy „népem” és „van irgalom” (Hós 2,2–3)! Ez a valaki az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus, aki azért jött, hogy Istent Atyánknak nevezhessük, aki halálával és feltámadásával azt üzeni mind a mai napig: „Van irgalom” (Hós 2,3).