Dombokon, völgyeken át

Betti a fűben feküdt. A bárányfelhőket nézte, mint mindig. Úgy érezte, a bárányfelhők jó barátai lennének. Igaz, lehetnének itt, a réten is barátai. De Barnabásék meg a többi bárány hiába hívta játszani. Nem akaródzott neki velük menni. Pedig kedvesek voltak, szelídek. Nem olyan vadak, mint Géza meg Giza. Betti mégis szívesebben üldögélt egyedül a mezőn.

Mert igazság szerint tervet szövögetett arra, hogyan is tudna találkozni a bárányfelhőkkel. Végtelenül vágyott erre a találkozásra. Pedig Borostyán mama azt mondta, hogy lehetetlen. Rendben. Megérti, hogy a bárányfelhők nem jöhetnek le az égről. De ő felmehet hozzájuk! Nem is lehet olyan nagy dolog! Hiszen megfigyelte, hogy a messzi-messzi dombok hátánál az ég és a föld összeér. Csak ki kell várni azt a pillanatot, amikor a bárányfelhők a messzi dombok tetején legelésznek, és akkor oda kell futni, azután meg egy ugrás, és hopsz! Már ott is terem náluk, az égben!

Sok napon keresztül figyelte a bárányfelhők mozgását az égen, hátha észreveszi, hogy mikor hova tereli őket az égi pásztor. De hiába figyelt napokon keresztül. A bárányfelhők egyszer itt, máskor ott tűntek fel. Hol nagyobb csoportban, hol kisebben, és nemegyszer az is előfordult, hogy egy kóbor bárányfelhő egyedül szelte át a teljes eget. És nemcsak nagy, kifejlett bárányfelhőket látott egyedül, hanem apró, pici felhőket is.

– Hmmm – gondolkodott el Betti. – Csak igaza lehet a gidáknak. Ha a bárányfelhőket engedik egyedül vándorolni, akkor lehet, hogy tényleg nincsenek is farkasok. Meg nincsen semmi veszély. Csak a pásztor nem akarja, hogy messzire elmenjünk. A felnőtt birkák meg összejátszanak vele.

Ezen úgy felmérgelte magát, hogy elhatározta, csak azért is elindul egyedül, és megkeresi a bárányfelhőket. Amikor a déli melegben elpihent a nyáj, és a pásztor is elszunnyadt egy percre, nyakába kapta a lábát, és futni kezdett az égi bárányok felé. Úgy tűnt, itt vannak karnyújtásnyira. Talán a következő domb tetején legelésznek, vagy ha nem, hát az azután következőn. Senki sem vesz észre semmit, mert mire a pásztor felébred, már vissza is ér. Naná, hogy visszaér, hiszen addigra már repülni is megtanul! Ott fog lebegni a kék égen, onnan kiabál majd le, hogy „Helló! Helló! Én vagyok Betti, a repülő bárány, aki nem is felhő!” Akkor fognak csak nagyot nézni a többiek!

Lefutott a dombról, és lihegve ért fel a másik domb tetejére. De a bárányfelhők nem voltak sehol. Betti döbbenten nézett körül. És messze, messze, egy újabb domb tetején észrevette őket. Ugyanúgy legelésztek az égen, mint az imént.

– Biztos rosszul láttam – gondolkodott a kisbárány –, nem ezen a dombon vannak, hanem a következőn.

Nekieredt hát, és futott, futott fel a következő dombra, hogy végre találkozhasson a bárányfelhőkkel. De hiába, nem érte el őket ott sem.