Negyedik gyermekként született egy hétgyermekes földművelő családban, Nevetlenfaluban. A Szatmárnémeti Református Tanítóképzőben tanult, de az oroszok ’44-es bejövetele miatt már csak átképzéssel fejezhette be tanulmányait a Szovjetunióban. Tanítónak állt. Tizennyolc éves korában tüdővérzés miatt kórházba került. „Uram, hát már egy éve szeretlek, aztán ilyen nagy betegséget adtál?” – imádkozta akkor, mint emlékezik, Margit néni, majd a válasz másnap a 91. zsoltárt olvasva érkezett: „megszabadítalak téged a veszedelmes dögvésztől” (akkor dögvész volt még a tüdőbaj, mint most a rák), „az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek”, s „mivel ragaszkodik hozzám…, megmentem őt”, és „hosszú élettel elégítem meg” – az utolsó soráig beteljesítette.

Férjhez menni nem akart. Orvosai ellenjavallták, a gyermekvállalást pedig egyenesen „megtiltották”. Leendő férje lánykérésére is csak annyit válaszolt: „Tudod te, hogy én milyen betegséget hordozok? Lehet, hogy három évig már nem is élek!” „De ha az Isten megtart, akkor az lesz a bizonyság, hogy mégis egymásnak rendelt” – válaszolta a három évre sorkatonai szolgálatra behívott udvarlója, Oroszi Pál. Levélváltások között, két év után Margit néni ismét belázasodott. – Úgy gondoltam, megírom neki, hogy tegyünk pontot a kapcsolat végére, ne hitegessük magunkat a közös jövő gondolatával. Féltem, hogy majd jönnek a tüdőbeteg gyerekek, és Isten nem akarhat ilyen nyomorúságos házasságot. Másnap viszont így szólt hozzám az Ige: „Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét…” – Nem írtam meg a levelet. Egész életemben ilyen csodákat tapasztaltam, mikor nagy dolgok előtt álltam – réved vissza.