Elveszve

Betti futott, futott. Lejtőn le, dombra fel. De hiába, nem tudta elérni az égi nyájat. Pedig mindig úgy látszott, ott vannak karnyújtásnyira. Épp csak a következő dombtetőn legelésznek. A kisbárány már nagyon fáradt volt, de még mindig csak szaladt, szaladt, hátha eléri a bárányfelhőket.

Aztán lassan szürkülni kezdett. A nap lebukott a dombok mögött. És eltűntek a bárányfelhők is.

„Ma már úgysem találom meg őket – legyintett magában Betti –, legjobb lesz, ha hazamegyek. Borostyán mama már biztosan nagyon vár.”

Körülnézett, hogy merre is induljon el. De amerre csak fordult, mindenütt dombokat látott körbe-körbe. És most már nem voltak olyan hívogatóak. Ahogy lebukott a nap, a dombok elveszítették üde zöld színüket. Először szürkévé váltak, egyre sötétebb szürkévé, majd fekete lett az egész környék. Fekete dombok, fekete völgyek, és sehol egy jel, egy nyom, amely segítene neki hazatalálni.

Betti csak futott, futott a nagy sötétségben, de ahogy futott, megbotlott egy kőben, és legurult a lejtőn. Jól megütötte magát. Fájt minden tagja. De a nagyobb baj az volt, hogy egy tövisbokor alá esett be, és hiába próbálkozott, nem tudott kiszabadulni. Finom gyapjába beleálltak az arasznyi tövisek, ha csak megmozdult, már a húsát érték.

A kisbárány teljesen tehetetlen volt. Fájdalmában és félelmében hangosan bégetni kezdett:

– Gyereeeee! Gyereee érteeeem! Mama! Gyere érteeem!

Hogy meddig bégetett ott a tövisbokor tövénél, a fekete égbolt alatt, Betti maga sem tudta. Ám egyszer csak egy hangot hallott meg a sötétségből.

– Ne félj, kicsinyem… Én segítek…

A hang reszelős volt és durva. A kisbárány összerezzent a hallatán.

– Ki vagy teeee? – kérdezte reszketve. – Teee neeem vagy az én mamám!

– Nem… – szólt hízelegve a reszelős hang –, de nekem is finom puha a bundám… És ha kijössz a bokor alól, akkor szívesen segítek neked.

– De neeem tudok! – siránkozott a kisbárány. A reszelős hangú erre már elveszítette a türelmét.

– Nem? Azt mondod, nem tudsz kijönni? Na, majd akkor én kiszedlek onnan! – és esze nélkül nekivetette magát a tövisbokornak. Hatalmas mancs, éles karmok, ijesztő fogak csapkodtak a kisbárány körül. Betti, amennyire csak tudott, behúzódott a bokor alá, mert érezte, hogy ott nem érheti el a vadállat, akármi legyen is az.

– Segítsééég! Segítsééég! – bégette kétségbeesetten, pedig tudta, hogy nem jöhet semmi segítség.

A pásztor azonban meghallotta a hangját. Mert bizony Borostyán mama hamar észrevette, hogy eltűnt a kis báránykája. Keservesen sírni kezdett, amiből Simri, a pásztor hamar kitalálta, hogy mi lehet a baj. Ott hagyta a fiaira a többi állatot, és elindult megkeresni a kóbor báránykát.

A farkas szerencsére annyira feldühödött, hogy nem tudja elérni a bárányt a tövisek miatt, hogy észre sem vette a pásztor közeledtét. Azt sem, hogy az ráemeli a furkósbotját. Csak egyet tudott még vicsorogni, és kilehelte a lelkét.

Simri óvatosan nyúlt be a bokor alá, hogy kiszabadítsa az ágak közé ragadt báránykát. A tövisek felsebezték Betti bőrét, de nem tettek benne nagyobb kárt.

– Amint hazaérünk, ellátom a sebeidet – szólt a pásztor, és magához ölelte a kisbárányt. – Most már ne sírj, ne remegj! Biztonságban vagy.