Nagymamámnak volt egy vekkere. Amolyan ütött-kopott, hatalmas, zöld ketyegő. Egyszer nála aludtam, s hogy le ne késsem a hajnali vonatot, felhúzta nekem a vekkeren az ébresztőt, majd a szerkezetet két porcelántányérra tette. Ennek jelentőségét csak akkor értettem meg, amikor hajnalban megszólalt az óra csengője. Felébredtem. Az élmény meghatározóvá vált abban, ahogyan azóta az utolsó ítéletet – kivált rossz napokon – elképzelem.

Én már a ketyegésmentes órák korszakának gyermeke vagyok, de egyszer egy német használt bútoros bolt kacatjai közt találtam egy ütött-kopott, hatalmas, kék ketyegőt, amelyet nagymamára emlékezve nem tudtam otthagyni.