Mindig csak a szalma!

Margaréta unottan rágcsálta az árpaszalmát az istállóban. Felicián, a kis bikaborjú megállás nélkül ugrándozott körülötte.

– Jaj, mama! Mamikám! Mikor mehetünk már ki? – bökdöste meg az anyja oldalát busa fejével, amelyen már ott virítottak a kis szarvkezdemények. Ha már nagy, felnőtt bika lesz, neki is ugyanolyan hatalmas szarva lesz, mint Bogomír papának. Felicián alig néhány hónapja született, de a feje már kemény volt, és ha abba belevett valamit, nem volt egyszerű eltántorítani.

– Mamiiii! Én ki akarok menni! Ki a mezőre! A rétre! – dobbantott nagyot első lábával, s mivel az anyja nem válaszolt, egyre dühösebben toporzékolt. Mert Feliciánt, mint minden bikát, elég könnyen fel lehetett dühíteni.

– Ki akarok menni! Nem érted?! Ki akarok!

Margaréta mama álmosan nézett le rá.

– Ugyan Felicián Miért búúúújnánk ki a jó meleg akolból? Odakint hideg szél fúj, és élelem sem igen akad. Idebent meleg van, és vár a jó szalma.

– De én unom a szalmát! Nem érted?! Unoooom!

– És mit ennél, bocikám? – kérdezte Margaréta mama.

– Hááát – bizonytalanodott el a kisbika, mert nem nagyon ismert más ételt, mint az anyja tejét meg a szalmát, amit a gazda rakott mindennap eléjük. De azért ügyesen kivágta magát a bajból:

– A múltkor azt mesélted, hogy odakint széles mezők vannak, tele friss fűvel. Meg széles folyók tele friss vízzel. Friss füvet akarok enni! Folyóvizet akarok inni! – kezdte a toporzékolást újra Felicián.

– Hát, arra még várnod kell… – kezdte volna Margaréta mama, de Felicián nem akart várni.

– Most akarom! Most! Most! Most!

– Hát jó – szólt egykedvűen az anyja – akkor menj és keress friss füvet.

Felicián a nyugodt szóra abbahagyta a toporzékolást.

– Csak az a baj – folytatta az anyja –, hogy tavaszig úgysem találsz. Viszont a medve, a farkas rád találhat… És ki tudja, nem kóborol-e itt, Júda vidékén akár oroszlán is, vagy nem ereszkedik-e le Hebrón lejtőiről egy-egy párduc.

– Egy pár… micsoda? – kérdezte Felicián, mert bizony még annyira kicsi volt, hogy nem hallotta hírét ezeknek az állatoknak.

– Vérengző vadállatok – szólt félelemtől elkerekedett szemmel Margaréta mama. – Leginkább a bárányok, kecskék vannak veszélyben tőlük, de a vigyázatlan kisborjakat is könnyen kiragadják a nyájból. Ősellenségeink! De majd, ha eljön a Messiás, már nem lesz ilyen gondunk.

– Miért nem? – kérdezte csodálkozva Felicián. – Akkor már nem lesznek többé vérengző vadállatok?

– De lesznek – válaszolta Margaréta mama –, ám a Messiás elhozza a békesség idejét. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. De addig vigyázni kell neked is. Nem csavaroghatsz egyedül, odakint mezőn, mert nem biztonságos.