Az élet pereméről folyton visszacsúszok. Mintha egy pohár szélén egyensúlyoznék, hogy aztán oldalra nézve az ismerős zuhanás után megint csúszós falakba ütközzek.

Virágporba fojtotta magát a tél, de legbelül minden jeges maradt. Látom magam, ahogy ülök a templomban, rezzenéstelen arcom folyton újrarendezem.

Így érkezek a júniusba, a hirtelen jött, fülledt nyári délutánok egymásutánjába. Egy vidéki városban sétálok. A cipőmön keresztül is érzem, ahogy a forró aszfalt egyre puhábbá válik. Kedvem volna megérinteni, mégsem teszem, ujjbegyeim anélkül is érzik az érdes kövezetet. Azt csinálok, amit akarok, a délutáni hőségben senki nincs az utcán. Becsukott szemmel hallgatom a madarak nyughatatlan csicsergését, rózsa és akác bódító illatával telik meg a tüdőm.