Augusztus 20-án, állami ünnepünkön I. István királyunk művére emlékezik a Kárpát-medence népe. Első királyunk személyéhez kötjük ugyanis azt a nemzedékeken át tartó folyamatot, amelyet államalapításnak nevez a történetírás.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Ugyan mi volna a mentségünk arra, ha embertársunkat alaposan felmérve beskatulyázzuk az általunk megalkotott véleménydobozba? Mi persze találnánk mentséget, de a mi „dehátozásunk” ugyanúgy nem hatja meg Istent, mint édesanyát a gyermeke, aki a szomszéd Pistikére hivatkozik a betört ablak alatt. Őt az érdekli, a mi szívünkben és gondolatainkban mi van, és hogy az szolgálja-e az ő országát.
Azok az alapeszmék válnak illúzióvá, amelyek a közösség, a „mi” elgondolását lehetővé tennék. A szolidaritás, vagy mondjuk inkább így: „egytest-tudat” helyett a féktelen önzés és „luxizás” uralkodik. Az igazságról lemondtunk, a keresését feladtuk, „eltűntnek nyilvánítva”. Opcionális tények vannak, párhuzamos nyelvi világok épülnek, súlytalan állításokból felhúzott légvárak, amelyekből gyilkos szavakkal lövünk egymásra.
A mentésekhez kivezényelt szakember bizonyságtétel-értékű szavakban ecsetelte, hogy ezekben a tragikus helyzetekben kivétel nélkül minden érintett Istent szólította. Mindenki. Ott senki sem volt ateista. A becsapódással, a bajjal együtt érkezett a hit. Senki sem kezdett filozófiai okfejtésbe, nem volt kommenthuszáros okoskodás, sértegetés, ironikus beszólogatás, csak fájdalmas, könyörgő segítségkérés, töredezett fohász.
Az egyház nem csak azért működtet iskolákat és tudományos műhelyeket, hogy ezek missziós terepként szolgálhassanak. A gyógyítás szolgálatához hasonlóan az emberi megismerésnek, tudásátadásnak a nyugati kultúrára jellemző magas szintje a teremtő Istenünk által biztosított segítség és ajándék, melynek őrzése és gyarapítása olyan feladatunk, amelynek áldásairól az évszázadok alatt újra és újra visszaigazolást kaphattunk.