Ember a vízben

– Mama, mama! Képzeld, ma láttam egy embert! – úszott be lelkesen Helli, a kis citromsárga angyalhal a korallvirágok között megbúvó családi fészekbe.

– Nem is igaz, hogy te láttad – tromfolt rá az ikertestvére, Hella. – Én láttam meg először! Te csak utánam!

– Nem igaz, mert én már akkor észrevettem, amikor kibukkant a vörös rák sziklájánál!

– Én meg még azelőtt, hogy… – akart volna válaszolni a testvére szavára Hella, de az anyukájuk leintette őket.

– Állj! Állj! Nem az az érdekes, hogy ki látta eg először az embert. Hanem az, hogy mit csináltatok utána.

A két kishal óvatosan húzódott be az egyik sziklarepedésbe. Már közel sem volt olyan nagy a szájuk, mint az imént. Mert tudták, hogy az ember az egyik legveszélyesebb ragadozó a Vörös-tenger vizeiben.

– Gyertek csak elő! – parancsolta maga elé porontyait a halmama. – Tehát, mit csináltatok, amikor megláttátok az embert? Hátat fordítottatok, és menekültetek, ahogy csak tudtok? Ahogyan tanítottam nektek?

– Hááát… Nem igazán… – kezdte Hella, mert bár lassabb volt, mint a testvére, de őszintébb is. – Hanem odaúsztunk hozzá.

– Micsodaaaa? – hüledezett halmama. – Odaúsztatok az emberhez?

– Ó, igen, mama – lelkesedett Helli is. – Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Jó, persze nagy volt, meg minden, de olyan lassan úszott, és olyan bénán mozgott a vízben, hogy el sem tudod képzelni. Pedig voltak uszonyai is, és mégis. Tök béna volt. Halmama megnyugodott. Akkor csak egy búvárral hozta össze a jósorsuk a halacskáit, és nem egy halásszal. Szerencsére.

– Ígérjétek meg, hogy soha, soha többet nem mentek az emberek közelébe! Nagyon veszélyesek! – parancsolt rá a halacskáira szigorúan.

– Igen, mama – válaszolta Hella engedelmesen. De Helli azonnal rákezdett a könyörgésre:

– De mama, miért? Miért nem nézegethetjük őket? Hiszen olyan érdekesek!

– Azért, mert ti halak vagytok! Ők meg emberek!

– És? – vitatkozott Helli, pedig Hella igencsak lökdöste az uszonyával, hogy hagyja már abba a szemtelenkedést.

– Mert… Mert nem lehet, és kész! Egyébként is, a halak a vízben élnek, az emberek meg a szárazföldön. Csak néha, néha ereszkednek le hozzánk, és akkor is inkább veszélyt jelentenek. Jobb, ha elkerülitek őket.

– Igen, de volt olyan, hogy az emberek lejöttek a Vörös-tenger mélyére – vitatkozott tovább Helli.

– Igen, egy-két búvár – ütötte el a kérdést halmama.

– Nem, nem! – csattant fel Helli. – Nagyon sokan jöttek! Itt sétálgattak a Vörös-tenger medrében! Százan! Ezren! Millióan! És átszelték az egész Vörös-tengert.

– Ugyan, ne beszélj már butaságokat! – csattant fel halmama. – Ilyen sohasem létezett. – De hiába, Helli csak állította, hogy egyszer igenis volt olyan, hogy az emberek száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren. Hanna mama csak ingatta a fejét, és borzongás futott végig az uszonyain.