Ön gondnok a Debreceni Református Egyházmegyében, a Debrecen-Árpád téri Református Egyházközségben és gondnokként dolgozik a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában is. Hitre jutása is az Árpád téri gyülekezethez köthető.

Hálával tartozom a feleségemnek, aki az Árpád téri közösségben nőtt fel, ahová nagymamája vitte gyermekkorában. Miután megismerkedtünk, új látásmódot kaptam tőle, megismertetett Isten dolgaival, a hittel.

Vele kezdtem el a gyülekezetbe járni, ahol nagy hatással volt rám az akkori lelki pásztor, Szalkay Kázmér, valamint az akkor már nyugdíjas lelkészként szolgáló Kiss Antal Jenő szelídsége, intelligenciája. Az ő istenszeretetük volt az, ami igazán lendületet adott az én kezdődő ébredésemnek.

Korábban nem is állt kapcsolatban az egyházzal, Istennel?

Nem, mert nem hitben élő családból származom, bár édesapám bérmálkozott, de a mi családunkban az Isten sajnos nem volt téma. Gyerekkoromban nem jártam sem hittanórára, sem istentiszteletre.

Fel tudja idézni megtérésének körülményeit?

Nem mondhatom el magamról, hogy egy bizonyos katartikus élmény hatására tértem meg, amely felszabadított volna bennem valamit, vagy hogy hirtelen megragadott Isten Szentlelke. Lassú hitrejutásom volt, egyfajta ráeszmélés. Egyrészt az élet engem foglalkoztató kérdésein való töprengés közben éltem meg bizonyos hitigazságokat, másrészt a velem történő, hitetlen szemmel megmagyarázhatatlan események világították meg azt, hogy igenis, van olyan szeretet és erő körülöttünk, amely befolyásolja az letünket, amely kapaszkodót tud nyújtani az élet viharaiban. Olyan erő, amely emberi ésszel talán felfoghatatlan.

Visszatekintve hitre jutása előtti életére fel tud-e idézni olyan jeleket, üzeneteket, amelyekben Isten próbálta elhívni önt?

Talán amikor az anyai nagyapám meghalt. Őt katolikus szertartás szerint ravatalozták fel és temették el. Csak utólag visszatekintve gondolom azt, hogy az ő élete egyfajta előremutató jel lehetett. Nagyapám nem látványosan ugyan, de istenfélő ember volt. Az akkor fennálló rendszerben nem mindenki merte vállalni a hitét, volt egyfajta nyomás, amely ránehezedett az emberre. Ennek ellenére talán az ő mindennapi életében – titokban – ott volt az Istenbe vetett, de kifelé meg nem vallott hit, amely őt vezette.

Mi változott meg az életében, miután megtért?

Huszonöt évesen jutottam hitre. Utána megkeresztelkedtem és konfirmáltam is az Árpád téri gyülekezetben. Eddigi életem felét már hitben éltem le. Egyre inkább kötődtem az egyházhoz, megsokasodtak az életemben azok a történések és cselekedetek, amelyek Isten kegyelmét bizonyítják, amelyek abszolút alátámasztásai hitre jutásomnak. 2006-ban kértek fel presbiternek, a szolgálatot örömmel vállaltam. Eleinte a presbiteri ülések jegyzőkönyvvezetője voltam, négy év után már a pénztárosi teendőket is rám bízták, majd 2013-ban újabb feladatot állított elém Isten: gondnokként szolgálhattam és szolgálom most is gyülekezetemet. A Debreceni Református Egyházmegye gondnoki tisztségét a legutolsó tisztújítás óta látom el. Kegyelmi ajándékként tekintünk feleségemmel együtt fiunkra, Gergőre, akit örökbe fogadtunk. Ajándék, aki színt és leírhatatlan boldogságot hozott az életünkbe.

Az, hogy három helyen is szolgál és segíti Isten ügyét, egyfajta hálaadás, köszönetnyilvánítás?

Igen, mindenképp Isten iránti hálaadás. Ne vegye álszerénységnek, de én alkalmatlannak találom magamat ezekre a feladatokra. Azt gondolom, hogy sokkal méltóbb emberek vannak nálam, akik talán jobban el tudnák látni ezeket a feladatokat. De ha megszólított az Úristen, akkor tartozom annyival neki, az életem folyását látva, hogy a szolgálatommal megpróbáljak erre valamilyen módon válaszolni.