Polli néni, a Vörös-tenger bölcse

– Igazam van, igazam van, igazam van! – táncolt be Helli a korallfüggöny mögé. – Igenis jártak az emberek valamikor a Vörös-tenger medrében. Jó, nem most, de akkor is itt voltak! Egész rajokban sereglettek.

– Ki mondta neked ezt a butaságot? – rázta a fejét hitetlenül Hanna mama. – Az emberek nem képesek a tenger mélyén sokáig meglenni. Nincs kopoltyújuk.

– Én tudom! – válaszolta Helli. – De hát Polli néni mondta. Az igaz, hogy nem nekem, de akkor is!

Helli anyukája elgondolkodott. Polli néni a legbölcsebb lény a Vörös-tengerben. Ő ilyet nem mondhat, hiszen teljes képtelenség, hogy az emberek százával, ezrével jelenjenek meg a tenger mélyén. Hanna mama egyszerűen képtelen volt hinni a halacskájának.

– De mama, ha nem hiszel nekem, miért nem megyünk el Polli nénihez? Miért nem kérdezzük meg őt? - nyaggatta az anyját Helli, mert most már tényleg tudni akarta, hogy mi is van az emberekkel. – Hiszen azt mondtad, ismered!

– Ismerem, ismerem. De Polli néni nagyon messze lakik – próbált kitérni halmama, de hiába. Ideig-óráig bírta az ostromot, de azután beadta a derekát. Egy napon fogta két kis csemetéjét, és elúsztak Polli nénihez. Az út valóban nem volt rövid, jól kifáradtak a halacskák, amikorra megérkeztek ahhoz a tengeri árokhoz, ahol a polipasszonyság lakott.

– Csak óvatosan, halacskáim – szólt halmama. – Mi jobbára sekélyebb vizekben úszkálunk. De Polli néni lent lakik a tengeri árok alján. S ott is egy barlang mélyében húzza meg magát. Nem baj, ha vigyáztok, mert sohasem lehet tudni, mi ólálkodik a sötét tengermélyen.

A kishalak félve bújtak anyjuk uszonya alá. De szerencsére nem fenyegette őket semmi vész. Polli néni is szívélyesen fogadta őket.

– Az emberekről akartok tudni, akik száraz lábbal szelték át a Vörös-tengert? – kérdezte, miután Helli elmesélte, mi járatban vannak.

– Igen – válaszolta halmama, és szégyenében egészen pirosra változtak aranysárga pikkelyei. Mert itt, a tenger sötét mélyén tényleg teljesen butaságnak tűnt, amit Helli mondott. Lehetetlen, hogy itt ember járt volna valamikor. Főleg nem rajokban. – A kis butus a fejébe vette ezt a dolgot, és gondoltam, tőled jobban elfogadja az igazságot, hiszen te vagy a legbölcsebb…

Polli néni csapott egyet a karjaival türelmetlenségében.

– Tán azt hiszed, hogy a gyermeked ostobaságokat beszél? – förmedt rá halmamára. – Hát akkor megmondom én, hogy te vagy az igazán ostoba! Vagy azt hiszed, hogy az Úristen, aki az eget, a földet és a világ összes vizeit és lényeit teremtette, nem teheti meg, hogy száraz lábbal keljen át a népe a Vörös-tengeren?

– De… De… elhiszem – dadogta halmama.

– Na, azért – nyugodott le Polli néni. – És ha tényleg érdekel benneteket, akkor elmesélem, hogyan is történt mindez.