Amikor Jézus szűkebb pátriájában, Názáretben tanított és gyógyított, ezt kérdezték egymástól az emberek: „Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e köztünk húgai is? És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában. Nem is tudott egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított” (Mk 6,2–5). Íme, se adni, se kapni nem tudunk, ha nincs közöttünk egység és kölcsönösség. Jézus hiába akart Názáretben adni, ha nem akarták az ajándékát elfogadni.

Ma sincsen ez másként, a Názáreti csak azokat tudja megajándékozni a csodáival, Isten irgalmas szeretetével, gyógyító erejével, akik készek elfogadni azt. Az adni és kapni szüntelen megvalósulása nélkül nincs igazán élhető emberi élet. A legnagyobb szegénységi bizonyítvány az, mikor se adni, se kapni nem tudunk. Elsősorban nem anyagiakról van szó, hanem attitűdről, a jézusi magatartásformáról, amely az egész életünket áthatja. A szűkmarkúság, a fukarság félelemből fakad, amely megkötözi testünket, lelkünket. Ezzel szemben a nagylelkűség késszé és képessé tesz adásra és elfogadásra.

Adakozó istenünk van, kérdés, elfogadjuk-e az ő ajándékát, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”, akiben önmagával ajándékozott meg minket. Jézus mérhetetlen gazdagsággal bírt, hiszen Isten minden kincsét rá testálta. Amit pedig kapott, nem őrizte féltékenyen, hanem továbbadta. Nála az adni és a kapni egyaránt jól működött, bőkezűen megajándékozta őt szeretetével az Atya, ő pedig mindhalálig szerette az övéit. Jézus szívesen adott mindenkinek mindent, kinek jó szót, kinek kenyeret, kinek egészséget, kinek békességet, de valójában mindig önmagát adta. Miközben adott, kapott is, hiszen ő volt a szeretett Fiú. „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” – mondta róla az Atya. Igazán adni és kapni csak a szeretet hullámhosszán lehet. Akinek olyan bőkezű istene van, mint Jézusnak, oly sok kegyelmet kap, hogy nem győzi továbbadni. Ilyenek például azok az édesanyák, akik valóban az Úr ajándékának tekintik a gyermeküket, akiért minden áldozatra készek és képesek.

„Nagyobb boldogság adni, mint kapni” – idézi Pál apostol Jézus szavát. Valójában semmi sem a miénk, semmit sem vihetünk magunkkal. De mi az Istené vagyunk Krisztusban. Ha ezt megsejtjük, bátrabban fogunk adni, és nemcsak a fölöslegünkből, hanem lényünk lényegéből, a szeretetünkből is.