Érzéketlen és részvét nélküli világban élünk, ahol sokszor az az érzése az embernek, hogy nem egymás mellett, hanem egymás ellen élnek az emberek. A szív és az érzelmek helyét átvette a racionalitás és az anyagias gondolkodás. Jézus egész életével azt hirdette, hogy forduljunk oda a másikhoz, szánjuk meg őt, és könyörüljünk azokon, akik elesettek és kiszolgáltatottak. Szomorú és egyben kijózanító látni azt, hogy milyen messzire került az ember, még a keresztyén ember is a jézusi tanítástól.

Heti bibliai szakaszaink sorában a Zsidókhoz írt levelet olvassuk, amelyben többször figyelmezteti a levél szerzője olvasóit arra: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket.” (Zsid 3,7) Arról a szívről beszél, amely a bűneset óta eltér Isten gondolatától, és amelyről Jézus azt mondja, hogy onnan „származnak gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és istenkáromlások” (Mt 15,19). Bizony az ember szíve néha olyan kemény, mint az „alsó malomkő” (vö. Jób 41,16), és Isten olykor hagyja, megengedi, hogy kemény is maradjon azért, hogy az ember a saját maga útját követve (Zsolt 81,13) ráébredjen: Isten nélkül elveszett ebben a világban.

Az egyháznak és benne a keresztyén embernek ma sem lehet más a feladata és küldetése, mint az, hogy odaforduljon az elesetthez, a szegényhez és a kiszolgáltatotthoz, hogy szelíden és alázatosan (vö. Mt 11,29) szolgáljunk ebben a világban, testvérül szegődve a másik testvér mellé, mert csak így tölthetjük be a Krisztus törvényét (vö. Gal 6,2). Aki e szerint él, az megtapasztalhatja azt, amiről Ezékiel próféta írt: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26).