A nagy hal gyomrában

– Jaj, Polli néni, mondjad, mondjad, mi történt azután Jónással, hogy kidobták a hajóból? – kérdezte izgatottan Hella. – Ugye nem esett baja?

– Nem, dehogy, mert…

– Megvan! – visított fel Helli. – Akkor jött a nagy hal, és bekapta! Ugye, Polli néni, ugye?! Ez volt a csoda, amiről beszéltél?! Hogy Isten kirendelte a nagy halat?!

– Akiről nem tudjuk, hogy cet volt-e vagy mi a csoda – fűzte hozzá Hella is.

– Pontosan – bólintott a vén polipasszonyság.

– Isten odaküldte a nagy halat, aki bekapta Jónást. Három napig volt a hal gyomrában. Helli megint a fejét rázta.

– Az nem lehet. Nincs olyan ember, aki kibírna három napot egy hal gyomrában!

– És nincs olyan hal sem, ami kibírná! – vetett ellent Hella is. Polli néni leeresztette a szemhéját, úgy nézett a kétkedő kishalakra.

– Biztosak vagytok ti ebben? Isten nem tudná ezt megtenni? Hiszen ő teremtette a nagy halat meg Jónást is. A halacskák elbizonytalanodtak. Igaza lehet Polli néninek. De a vén polip megrázta a fejét.

– Valójában nem is az a fontos, hogy volt-e nagy hal, és hogy a bendőjében töltött-e Jónás három napot. Az a lényeg, hogy mélyen magába szállt. És a büszke Jónás, aki hátat fordított Istennek, a harmadik napon így imádkozott:

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem.

A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.

Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül.
Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.
Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól,
és nem láthatom többé szent templomodat.
Már-már életemet fenyegette a víz,
mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre.
Lesüllyedtem a hegyek alapjáig,
örökre bezárult mögöttem a föld.
De te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!”

A két kishal elhallgatott. Igaza lehet Polli néninek. Aki így tud imádkozni, az valóban nagy mélységeket járt meg. Mindegy, hogy a hal gyomrában, a tenger fenekén vagy csak a lelke mélyén.

– És? – törte meg a csendet Helli. – Végül elment Ninivébe Jónás?

– El bizony – nevetett Polli néni. – De a konoksága azért megmaradt. Nem hirdette valami nagy hévvel Isten üzenetét a városban. Igazság szerint a szíve mélyén reménykedett, hogy nem térnek meg bűneikből, és Isten jól megbünteti őket. Ki is ment a város szélére, készített ott magának egy kunyhót, odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. De nagy volt a meleg, így az Úristen kirendelt egy bokrot, ami árnyékot adott Jónásnak. Nagyon örült a bokornak Jónás. Másnap azonban Isten úgy rendelte, hogy egy féreg rágja meg a bokrot, ami azon nyomban el is száradt. Olyan forróság volt, hogy Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, és a halált kívánta magának.

Ekkor Isten megszólította:

– Igazad van-e, amikor haragszol e miatt a bokor miatt? Ő így felelt:

– Igazam van! Haragszom, amíg élek!

Az Úr ezt mondta: – Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amit nem te neveltél. Amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van?! És ott az a sok állat is!

A halacskák eltátották a szájukat:

– Isten törődik velünk? Számontart minket?

– Hát hogyne tartana! – bólogatott Polli néni. – Különben nem gondoskodna rólatok nap mint nap.