Ordító oroszlán

León, az oroszlánpapa könnyed ugrással termett a kiálló sziklaszirt tetejére. Szerette ezt a kis hegycsúcsot, mert jól belátta a környező vidéket. A szavanna füve csendben hajladozott a szélben, távolabb a széles koronájú akáciafák leveleit zsiráfok legelték éppen, amott egy gnúcsorda verte fel a port. Esteledik lassan, a folyómederhez tartanak, amelyben a nyári hőség miatt alig csordogál egy kis víz. Az itatóhely mindig biztos pont a vadászatra, és ilyenkor, amikor szárazság van, és csak kevés helyen találnak vizet a vadak, szinte gyerekjáték az esti vadászat. A szomjúságtól gyötört állatok örülnek, ha végre vízhez juthatnak, és úgy tolakodnak oda a folyó partjára, hogy a gyengébbeket, kisebbeket akaratlanul is a csorda szélére lökdösik. Nem nagy mesterség a becserkészésük, s elég egy ütés, máris leterül a kiszemelt jószág, legyen az gazella, gnú, antilop vagy éppen zebra.

León büszkén nézett végig a birodalmán. Kidüllesztette a mellét, és hangosan elüvöltötte magát.

– Én vagyok a kiráááály!

– Jó, jó, tudjuk, hogy te vagy a király, de azért nem kell üvöltözni! – pisszegte le a felesége, Leóna.

– Még felébreszted a kicsiket!

León azonnal elhallgatott, és puhán leugrott a sziklaszirtről, amelynek árnyékában valóban ott szuszogtak a kis oroszlánkölykök. Kedvesek voltak, puhák, szőrösek. De az apjuk tudta, hogy ha felébrednek, ordítva követelik majd az eledelüket. Márpedig ennivaló nem nagyon volt otthon. Az előző nap elejtett gazellát már rég elfogyasztották. Először a hímoroszlán evett belőle, utána a kicsik, végül az anya. Nem volt ez így túl igazságos, mert a vadászat oroszlánéknál az asszony dolga, de hát évezredek óta ez volt a rend náluk: a hímoroszlán ordít meg uralkodik, a nőstény pedig eljár vadászni, és gondozza a kicsiket. Persze, ha nagyon nyűgösek voltak a kisoroszlánok, Leóna nem vitte magával őket, hanem otthon hagyta a férjére őket. Most is ez történt, mert az apjuk ordítása miatt nyűgösen ébredtek. De León papa gyorsan kitalálta, mivel tudja őket leszerelni.

– Játsszunk ordítóversenyt, jó? – indítványozta, és a három kisoroszlán azonnal elfelejtette korgó gyomrát. Persze az ordítóverseny vége az lett, hogy jól összevesztek, és egy gombolyagban hemperegtek a magas fűben. Egyedül Elena, a legkisebb oroszlán húzódott el a bátyjaitól.

– Én nem értem, miért kell állandóan morogni meg ordítani – fordult az apja felé.

León papa hirtelen nem tudta, mit válaszoljon:

– Hát, mert… Mert mi vagyunk az oroszlánok! – vágta ki magát aztán hirtelen. – Még az emberek szent könyve is ír az ordító oroszlánról! Sőt! Isten és a királyok haragját is az oroszlánüvöltéshez hasonlítja. Úgyhogy, kislányom – böködte meg az orrával kislánya fejét szeretettel az oroszlánpapa –, az oroszlánoknak Istentől rendelt dolga, hogy ordítsanak és uralkodjanak. Ezt jól vésd a fejedbe!