A történet kezdete ismerős: az Úr szól – Mózes cselekszik, kőtáblákat vág, elindul fel, a hegyre. A figyelmes olvasó azonban felkapja a fejét: miért kellett Mózesnek kőtáblákat faragni, azokat nem Isten maga készítette el (2Móz 34,1–10, vö. 32,16)? Érezzük: menet közben történt valami, ez mégsem az ismerős elbeszélés. Mintha újra a kertben lennénk, a bűnbeesés után, amikor Isten szólította Ádámot, de ő, rejtőzködve, csak mezítelenségére tudott hivatkozni.

Az ember elrontotta, már megint. Isten szabadulást adott, vezette Izráelt, szövetségét kínálta fel, átnyújtotta a tíz Ige tábláit szolgájának, Mózesnek. Eközben a hegy lábánál a nép már készült, majd körültáncolta a frissen készült aranyborjút. A táblák törtek, és fellobbant Isten haragja (32,35). Mózes pedig, mi mást tehetett volna, elindult vissza, fel a hegyre, újra, kezében a maga faragta, az előzőekhez hasonló kőtáblákkal.

Mit tehet Isten, ha kiderül, hogy konok, nyakas, elpártolásra hajlamos népet választott magának? Ha olyan lenne ő, mint bármely ember, akkor elvetné a méltatlanokat, és választana magának valaki mást. Csakhogy Isten nem ember – ahogy ennek bizonysága felcsendül szakaszunk talán legfontosabb verséből, amely kijelenti: ő irgalmas és kegyelmes; haragját sokára mutatja meg, de hűsége mérhetetlen (34,6).

Isten megbocsátja a bűnt és a hitszegést, még akkor is, ha övéi elfordulnak tőle; sőt: amikor Mózesen keresztül Izráel új esélyt kapott, még Isten kimondhatatlan neve is elhangozhatott! Urunk mégsem hagyja rá az emberre hűtlenségét; visszafogadást, a büntetés idejének eltelte után új kezdetet kínál. Ehhez Mózesnek újra fel kellett menni a hegyre, földre kellett borulnia, és úgy vallani meg népe vétkét, mintha ő maga követte volna el azt (34,9).

Az Úrnak ez elég volt. Talán ma is megbocsátja hitszegéseinket, ha újra keressük őt, bűneinket, ha bocsánatért esedezünk. Ez a mi reménységünk.