Ropog a lábam alatt a száraz levéltakaró, ahogy a sírokat kerülgetem. Idős férfiak és asszonyok nagy gonddal tisztogatják a márvány- és kőlapokat; zavartan kapom el a tekintetem, amint lépteim hangjára egy pillanatra abbahagyják a munkát. Kíváncsi vagyok, min gondolkodnak, miközben a rég elszáradt virágok helyére öklömnyi fejű, hófehér krizantémszálakat tesznek.

Sokáig nem tudtam, mi az a furcsa érzés, amely bár állandóan lüktet bennem, egy évben egyszer, halottak napján, rokonaim és szeretteim sírjánál állva a szokottnál is erősebben jelentkezik. A szorongás egy fajtája ez. Nem a temető látványa vagy életünk mulandóságának tudata okozza, nem is a lelkekért gyújtott ezernyi pislákoló mécses. Ez az ősi szorongás nem az emberben, sokkal inkább az emberiségben gyökerezik.