Már egyik, éppen késő őszre eső hollandiai egyházi konferenciás utam alkalmával láttam, hogy ebben a számunkra nagyon baráti országban jócskán előbbre hozzák a karácsonyi reklámokat. Számtalan bolt előtt láttam ott, már novemberben, játékszánba fogott, plüssből, bársonyból fabrikált, az angol nyelvű gyerekdal ihlette „Rudolf, a vörösorrú rénszarvas” figurákat. Finnországi utaim egyikén pedig – ugyancsak nem sokkal karácsony előtt – igazi társaikat, számomra mégsem ők az advent „heroldjai”, hírnökei, hanem a távoli gyerekkoromban, Pécsett szerzett élmények. Nem a rénszarvas húzta változatban, hanem igazi lovasszánként, amely az előbbieknek legfeljebb távoli, de nem kevésbé mesébe illő rokona.

Az első ilyen lovasszánkalandnak – úgy három és fél esztendős koromban – nem csak passzív csodálója, a csengettyűk és a puha havon visszhangzó patadobogás feldobogó szívű kis hallgatója voltam. Erre 1954 decemberének elején került sor, amikor keresztapám egyik játékos természetű kollégája, Monspart Laci bácsi, civilben sebészorvos, de a lovak nagy barátja, ismerős kisgyerekeket, köztük engem is megszánkóztatott, egészen akkori lakóhelyünktől, a pécsi orvoskar központi épületével szembeni lakásunktól a Mecsek-kapuig és vissza.

Természetesen három kis társamat és engem jól be is bugyolált szépen megmunkált, meleg juhbőr takarókba, olyannyira, hogy magunk is kicsi juhocskáknak érezhettük magunkat, akik a betlehemi kisded majdani érkezésének örömére tesznek egy tiszteletkört szülővárosom egyik – akkor még nem „lovatlanított” – fő közlekedési útvonala és a város látképét, hangulatát olyannyira meghatározó, szeretett Mecsekünk között.

Két évvel később, 1956 szomorú, igazi helyett apró borókafenyős karácsonyán, de a nem kevésbé szorongásokkal és szűkölködéssel teli adventi hetekben is ez az emlék melengetett; hasonló ünnepbeharangozó túráról akkor természetesen szó sem lehetett; házunk előtt pár héttel korábban még tankok csikorogtak, s éppen a Mecseken oly sokáig elhúzódtak az utóvédharcok, hogy hagyományos karácsonyfáról álmodni se mertünk; faárus is alig akadt a városban.

Ezt követően hasonló szánútban már nem volt részem, de az adventígérő patadobogás puha muzsikájában sokszor. Egy darabig még otthon, Pécsett is, a lakásban csodálva-hallgatva ezt a megnyugtató hangversenyt. De – ha jól emlékszem – a hatvanas évek elejétől már sem szekér-, sem szánhúzó lovak nem közlekedhettek városunkban.

Ez az az anyagtalan szépségű, az Ég Ura által vezényelt ünnepváró nyitány azért része maradt az életemnek. Igaz, már nem a Mecsek alján, hanem a távoli Biharban, Hencidán, férjem falujában, ahol a parókián, fagyos téli reggeleken, félálomban ez a pénzen meg nem vásárolható muzsika köszöntötte a napot.