Az oroszlánok békessége

– Apa, tényleg igaz, hogy a bibliai időkben az oroszlánok embereket is ettek? – kérdezte Ruszlán León papát.

– Hát, előfordult, ha nagyon éhesek voltak – vallotta be oroszlánpapa –, mint ahogy most is előfordul néha.

– Hát, persze – húzta ki magát Lénárd –, mert velünk nem tud elbánni egyetlen ember sem!

– Ez nem olyan biztos – rázta a sörényét León papa. – A bírák korában élt egy nagy erejű vitéz Izráelben. Egyszer, amikor a menyasszonyához ment, szembejött vele egy fiatal oroszlán. És Sámson olyan erős volt, hogy puszta kézzel széttépte.

– Jaj, én ezt hallani sem akarom – tapasztotta be a fülét a mancsával Elena. – Azt mondtad, hogy van a Bibliában olyan történet, amely jól végződik az oroszlánoknak is! Mesélj most egy olyat!

– Sok olyan történet van a Bibliában, amelynek jó a vége, de a Biblia szerint az idők végezetén is jóra fordulnak a dolgok, és abból sem maradnak ki az oroszlánok.

– Idők végezete? – csillant fel a fiúk szeme. – Ez nagyon menőn hangzik! – Hát, nem tudom, eleinte mennyire lesz menő – szólt León papa –, mert sok szenvedésben lesz része a világnak. De az utolsó napokban Jézus visszajön, és olyan béke tölti el a Földet, mint amilyen az édenkertben volt. Ézsaiás próféta írt erről: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha.”

– Pfuj! Szalmát? – fintorogtak a fiúk. – Nem akarok szalmát enni! Én húst akarok! Húúúúst! Most azonnal! – kezdtek vad ordításba. De el is hallgattak gyorsan, mert az akáciaerdő felől meglátták közeledni Leóna mamát, amint egy antilopot vonszol magával.

– Kajaaa! – üvöltöttek a fiúk, és már rohantak is volna az anyjuk felé, hogy rávessék magukat a zsákmányra. Ám León papa egy mancssuhintással rendre utasította őket. A fiúk behúzták a farkukat, mert tudták, hogy apjuké az elsőbbség a zsákmányból.

Elena leheveredett a sziklaszirt alá, fejét a mancsára fektette. Ráért még, ő úgyis az anyjával együtt, utolsónak fog enni. De éhes volt, az antilop vérének illata megcsapta az orrát. Megkordult a gyomra. Körbenézett, hátha lát valami elhullott prédát, amivel csillapíthatná az éhségét. De mindenütt csak fű és fű. Ezen egy pillanatra elgondolkodott. Ha levágják a füvet, széna lesz belőle.

– Akkor… Ha az Úr Jézus visszajön, ez itt mind kaja lesz! – csapott a homlokára, ahogyan a lengedező fűszálakat nézte. – Hurrá! Nem kell majd vadászni! És a tesóim nem eszik el előlem a legjobb falatokat! Soha többé nem leszek éhes – örült előre a gondolatnak. De a legeslegjobban annak örült, hogy akkor majd nyugodtan játszhat és kergetőzhet az antilopokkal, a gazellákkal, a zebrákkal, de még akár a zsiráfokkal is, mert nem fognak futva elmenekülni előle.