Szeptemberben az egyik kilencedikes osztályban – kamaszokkal – megpróbálkoztunk hittanórán az énekléssel. Tudom, az identitásuk hangformálásának és hangpróbálgatásának egyik legintenzívebb évében a legnehezebbet kértem tőlük: az énekhangjukat is próbálgassák. De megelégedtem a zongora mellett azzal is, ha a legtöbben csöndben, de füleltek a dallamokra. A néma ellenállás álarca mögött titokban figyelem jeleit véltem felfedezni. Hiszek a művészetek, köztük az éneklés és a zene gyógyító erejében is. Hát még az Istent dicsőítő és magasztaló énekekben! Az egyik, számomra is kedves ír éneket tanulgattuk: „Hadd látlak Téged…” Vittem a nyomtatott lapokat hétről hétre.

Novemberben megjelent az új református énekeskönyv. Lapozgattam. Megakadt a kezem

a 763. dicséretnél: „Hadd látlak Téged…” Amikor elmondtam az osztályban, és meg is mutattam, mit találtam, nem felejtem el, ahogyan két, gyülekezetbe aktívan járó diáknak felcsillant a szeme. Kis büszkeséget is láttam a tekintetükben, mintha azt mondanák: „Igen, ez az énekeskönyv a miénk is – és még jól is néz ki.”