A szeretetotthon ablaka

Borkát és Dorkát nehéz volt megállítani. Úgy söpörtek, mint a szélvész, főleg, ha izgatottak voltak. És most azok voltak nagyon, mert Bori mamával látogatóba készültek.

– Meglátogatjuk Lujzi nénit, jó lesz, lányok?

A lányok odáig voltak az örömtől. Nagyon szerették Lujzi nénit, aki olyan idős volt, hogy már bottal is alig tudott járni, de a kerekes székében úgy suhant, mintha csak görkorizna vagy rollerezne. És Lujzi néninél mindig volt valami édesség, de nem ez volt benne a legjobb, hanem az, hogy öreg. Mert Lujzi néni annyira öreg volt, hogy még Bori mami anyukáját is ismerte, sőt, a legjobb barátnője volt a dédinek, egészen kicsi kora óta. Úgyhogy mindent tudott a dédiről, de még a dédi szüleiről is, meg arról is, hogy milyen gyerek volt Bori mama, hogyan született meg, és hogy mennyire várta az anyukája a születését.

– Lujzi néni olyan, mint a családunk élő emlékezete – magyarázta nemegyszer Bori mama –, hallgassátok figyelemmel minden szavát!

De a lányokat nem kellett ilyesmire biztatni. Mert a két szélvészkisasszony nagyon szívesen odatelepedett Lujzi néni mellé, és tátott szájjal hallgatta a történeteit. A dédit ők már nem ismerték, csak képeket láttak róla, furcsa, fekete-fehér, papírra kinyomtatott képeket, amelyek nem is voltak túl élesek. A képeken ott volt a dédi menyasszonyi ruhában egy magas, sudár katonatiszt oldalán, aki persze később a dédpapi lett. Azután nagy pocakkal vagy éppen Bori mamival a karján, aki akkor még csak csecsemő volt. A fényképekről először idegen arcok néztek vissza a lányokra, de Lujzi néni meséi alapján megelevenedtek a képek, életre keltek azok a rokonok is, akiket a lányok sohasem ismertek.

Így nem csoda, hogy mint a szélvész, rohantak az idősotthon ajtaja felé, hogy mihamarabb találkozzanak Lujzi nénivel. Az ajtóban azért megvárták a nagyit. Dorka lassan betűzni kezdte a feliratot:

– Sze-re-tet-ott-hon – szótagolta. – De jó név! – kurjantott fel, mert úgy érezte, hogy ebben a házban tényleg otthon van a szeretet.

Egy idős rokon

Mária leugrott a kordéról. Már második napja zötykölődtek, nem volt türelme kivárni, amíg a csacsik behúzzák a kordét Zakariás udvarára. Nyakába kapta a lábát, úgy szaladt. Hogyne szaladt volna, hiszen már csak egy domb meg egy lejtő, és oda is ér Zakariás házához, és megölelheti rokonát, Erzsébetet, akit olyan régen látott.

Annyira várta ezt a találkozást! Annyi mindent szeretne elmondani Erzsébetnek, annyi kérdése van, hiszen ő még csak fiatal, tapasztalatlan lány, Erzsébet pedig idős, hívő asszony, aki biztosan tud neki tanácsot adni! Leginkább az angyalról szeretett volna beszélni vele, meg a gyermekről, aki Isten fia lesz. Csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

De nem kellett félnie, mert amikor megérkezett, Erzsébet kitárt karokkal üdvözölte:

– Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! – vonta magához, és Mária megnyugodott, mert tudta, hogy Erzsébetre mindig számíthat.