Mihez kezd az ember a gonosszal? Ez az egyik legfontosabb kérdés, amióta kétezer évvel ezelőtt megtörtént a „kereszt botránya”. Talán az egyik legnehezebb, a bűnös emberi alaptermészettel ellenkező tanítás a megbocsátás és a „szemet szemért, fogat fogért” elvének elfelejtése. A bosszú tehát nem lehet keresztyéni létállapot, de a felejtés sem. Vajon hogyan lehet úgy beszélni és írni huszadik századi közösségi-családi traumáinkról, hogy a gondolkodás mentes legyen a bosszúállástól, ugyanakkor ne féljünk néven nevezni a gonoszt?

Ez a feszültség adja Visky András kolozsvári színházi szakember, hitvalló református egyháztag Kitelepítés című, a Jelenkor kiadónál nemrég megjelent regényének alaptónusát. „Mindent megjegyzek, és majd mindent megírok, ha eljön az ideje” – ezekkel a szavakkal vigasztalta édesanyját a négyéves András, miután hat testvérével, édesanyjával és a családhoz ragaszkodó pesztonkával együtt a romániai Duna-delta síkságára deportálták. Egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok és reformátusok. A férjet-édesapát, Visky Ferencet 1958 szeptemberében az erdélyi bethánisták koncepciós perében ítélte 22 évre a katonai törvényszék „államrend megbontása” és „összeesküvés” vádjával. Ekkoriban több eljárásban diákokat, földműveseket, értelmiségieket, lelkészeket végeztek ki vagy küldtek börtönbe.

Ugyan 1956-ban Romániában nem volt forradalom, azt mégis leverték: százával büntettek meg magyarokat és románokat, csak mert rokonszenveztek a magyarországi szabadságharccal (vagy ezt feltételezte róluk a paranoiás államhatalom). A diktatúra példát akart statuálni, a rettegés légkörének megteremtésével igyekeztek gátat vetni a veszélyesnek ítélt folyamatoknak.

A kis Visky András a „megírok” szót a „megbosszulás” szinonimájaként használta, és ahogy az író a Parokia.hu-nak adott interjúban fogalmazott: „A könyv megírta magát, és én a része lehettem ennek a folyamatnak. Amennyiben sikerült elmondanom a történetet pontosan, hazugságok nélkül, akkor a bosszú is végbement. Ez a szelíd bosszú az egyetlen, ami meg van engedve az embernek, hogy a saját szenvedés- vagy kirekesztettségtörténetét az isteni elbeszélés részévé tegye.”