A gyülekezet ablaka

Már korán sötétedett, a gyülekezet ablakán is fény szivárgott ki. Meg gyerekhangok, ami nem is csoda, hiszen a karácsonyi műsort próbálták a kicsikkel. Nehéz dolga volt Edó néninek, a hitoktatónak, mert a kicsiket, az ovisokat öt percre sem lehetett leültetni, ugráltak volna fel, meg rohangáltak körbe-körbe.

– Nem baj – szólt végül is Edő néni –, akkor nektek ez lesz a szerepetek, jó? Ti lesztek a vándorok, akik megérkeznek Betlehembe. Bekopogtok minden házba, és szállást kerestek. Ki szeretne szállásadó lenni?

Rögtön vagy öt kéz emelkedett a magasba.

– Mi is! Mi is! – kiabálta Borka és Dorka.

A játék az elején elég jól ment, mert csak annyiból állt, hogy a szállásadók behúzódtak egy-egy szék mögé. Az volt a házuk. A vándorok pedig megkocogtatták a szék támláját, és bekiabálták, hogy „Halló! Megszállhatnánk itt éjszakára?”, „Szállást keresünk!”, vagy valami hasonlót. A betlehemiek, köztük Borka és Dorka meg kikiabáltak, hogy „Nem! Nem! Nincs itt szabad hely! Menjetek máshova!” Benus nagyon komolyan vette a szerepét, még toppantott is, meg az öklét rázta, úgy hajtotta el a szálláskeresőket, akik visítva menekültek. Borka meg Dorka nem volt ennyire harcias, de azért bátran kikiabáltak a szék mögül ők is.

Akkor történt baj, amikor Kriszti és Tomi is elindult szállást keresni. Ők játszották Máriát és Józsefet. Mentek kapuról kapura, vagyis székről székre, és mindenhova bekopogtak. De sehol sem engedték be őket. És amikor Benus elkezdett kiabálni meg az öklét rázni, akkor felcsapott a sziréna. Mármint hogy Borka meg Dorka egyszerre kezdett zokogni:

– Én nem akarom elküldeni őket! Nem akarom!

Edó néni megsimogatta a lányok fejét:

– Rendben. Igazság szerint így kellene tennie mindenkinek. Befogadni Jézust. De Betlehemben nem ez történt. Nem találtak szállást a városban. De tudjátok, mit?! Ti lesztek azok, akik elvezetik őket a barlangistállóhoz. Jó lesz így? – kérdezte az ikreket, és ők boldogan bólogattak.

Szálláskeresés

Mária fáradt volt. Nagyon fáradt. Már több mint egy hete, hogy elindultak Názáretből, hogy a népszámlálásra Dávid városába, Betlehembe érkezzenek. József családja innen származott, de már nem éltek itt rokonaik. Nem volt hol megszállniuk. És a városban nem találtak szálláshelyet. Csak bezárt ajtókat, összefont karokat, villámló tekinteteket. Nem volt senki, aki befogadja őket. Végül a város szélén egy barlangistállóra leltek, ahova behúzódhattak.

Mária fáradtan kászálódott le a csacsi nyergéből. A barlangistálló csak pár lépésre volt, de alig tudott odáig eljutni. A fájdalomtól összegörnyedt. Tudta, készülődik a gyermek, hamarosan meg fog születni Isten Fia, a világ királya. De nem fényes palotában jön világra. Nem is csendes családi házban. Hanem rongyos istállóban, birkák, csacsik és tehenek között. De Mária tudta, hogy ez mit sem számít. Mert a gyermek Isten ajándéka lesz. A legnagyobb ajándék, amit csak el lehet képzelni.

Karácsony ablaka

A karácsonyfa hatalmas volt és fényes. Ezer gyertya ragyogott rajta, és vagy száz csillagszóró ontotta a szikrákat. Legalábbis Borka meg Dorka így gondolta. Mert ezerig még nem tudtak elszámolni, százig is alig. De az ezer nagyon sok. És a szobában nagy-nagy fényesség volt. Akkora, hogy csak úgy káprázott bele a szemük.

A lányok ficánkoltak, türelmetlenek voltak, mert nagyon szerették volna már kibontani azokat a szép, színes papírba csomagolt dobozokat, amik rájuk vártak a karácsonyfa alatt. Hamarosan az az idő is elérkezett, csak előtte énekeltek egy kicsit, meg apa felolvasta a pásztorok történetét a Bibliából. Aztán végre elérkezett a pillanat, a lányok azonnal rávetették magukat a dobozokra, és visítottak az örömtől, amikor meglátták az ajándékokat.

Már a vacsoraasztalnál ültek, amikor anya azt vette észre, hogy Borka nagyon töri a fejét valamin.

– Nincs rendben ez a karácsony – szólalt meg végül elgondolkodva. Mindenki döbbenten nézett a kislányra.

– Miért gondolod, kincsem? – simogatta meg Borka haját anya. – Nem tetszenek az ajándékok?

– De, nagyon! – mosolyodott el Borka. – De az nem igazság, hogy csak mi kaptunk ajándékot. A karácsony nem Jézus születésnapja? Akkor nekünk is adni kellene neki valamit.

– Igazad van – bólintott apa. – Jézus annak örül a legjobban a világon, ha szereted őt. Te magad vagy a legnagyobb ajándék, amit adhatsz neki.

A pásztorok

Mária még mindig fáradt volt. Nagyon fáradt. Sőt. Kimerült. De boldog is, végtelenül boldog, mert végre a kezében tarthatta a fiát. Csak nézte, nézte, alig tudott betelni vele.

József helyet készített a kisdednek az egyik jászolban: puha szalmával bélelte, majd kendővel takarta le, hogy kényelmes legyen a kisbabának.

– Pihenned kell – lépett oda Máriához. Elvette a karjából a gyermeket, és befektette a jászolbölcsőbe. Mária tudta, hogy igaza van a férjének, mégis nehezen jött álom a szemére. Annyi minden történt mostanában. Olyan nehéz volt az út. A szálláskeresés. A szülés. Az angyal megjelenése pedig olyan távolinak tűnt. Talán nem is volt igaz. Talán csak álmodta vagy képzelte az egészet.

Elszenderedhetett, mert valami földöntúli, csodás ének hangját vélte hallani:

„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”

De lehet, hogy mégsem álmodott, mert egyszer csak pásztorok jelentek meg a barlangistálló bejáratánál. Nagy tisztelettel, szinte félve közelítettek.

– Azért jöttünk… – kezdte az egyik, de nem tudta befejezni a mondatát.

– Az szeretnénk… – folytatta a másik.

– Láthatnánk a gyermeket? – dadogta a harmadik.

József csodálkozva nézett rájuk, de végül is odavezette őket a jászolbölcsőhöz. A pásztorok döbbenten néztek egymásra:

– Pont úgy van… – kezdte az egyik.

– Éppen úgy... – folytatta a másik.

– Ahogyan az angyalok mondták – dadogta a harmadik.

Nem volt egyszerű kiszedni belőlük, mit akarnak. De végül is részletesen elmesélték, hogy mi történt velük a pusztában. Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta. Most már biztosan tudta, hogy nem álmodott, nem képzelődött. Isten Fia született meg ezen az éjszakán! A jászolbölcsőre nézett. A világ megváltója édesen aludt a szalmán.