…tettem fel a kérdést egyszer egy hittanórán, s ragyogó választ kapva rájöttem: a válaszadó azt mondta, amit hallani akartam. Meggyőződésem, hogy személyesen is fel kell tennünk újra és újra: nekünk magunknak, nekem magamnak mit jelent a karácsony?
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Azok az alapeszmék válnak illúzióvá, amelyek a közösség, a „mi” elgondolását lehetővé tennék. A szolidaritás, vagy mondjuk inkább így: „egytest-tudat” helyett a féktelen önzés és „luxizás” uralkodik. Az igazságról lemondtunk, a keresését feladtuk, „eltűntnek nyilvánítva”. Opcionális tények vannak, párhuzamos nyelvi világok épülnek, súlytalan állításokból felhúzott légvárak, amelyekből gyilkos szavakkal lövünk egymásra.
Ugyan mi volna a mentségünk arra, ha embertársunkat alaposan felmérve beskatulyázzuk az általunk megalkotott véleménydobozba? Mi persze találnánk mentséget, de a mi „dehátozásunk” ugyanúgy nem hatja meg Istent, mint édesanyát a gyermeke, aki a szomszéd Pistikére hivatkozik a betört ablak alatt. Őt az érdekli, a mi szívünkben és gondolatainkban mi van, és hogy az szolgálja-e az ő országát.
Az egyház nem csak azért működtet iskolákat és tudományos műhelyeket, hogy ezek missziós terepként szolgálhassanak. A gyógyítás szolgálatához hasonlóan az emberi megismerésnek, tudásátadásnak a nyugati kultúrára jellemző magas szintje a teremtő Istenünk által biztosított segítség és ajándék, melynek őrzése és gyarapítása olyan feladatunk, amelynek áldásairól az évszázadok alatt újra és újra visszaigazolást kaphattunk.
A mentésekhez kivezényelt szakember bizonyságtétel-értékű szavakban ecsetelte, hogy ezekben a tragikus helyzetekben kivétel nélkül minden érintett Istent szólította. Mindenki. Ott senki sem volt ateista. A becsapódással, a bajjal együtt érkezett a hit. Senki sem kezdett filozófiai okfejtésbe, nem volt kommenthuszáros okoskodás, sértegetés, ironikus beszólogatás, csak fájdalmas, könyörgő segítségkérés, töredezett fohász.