Ami igaz, az igaz, a hollóikrekkel nem volt egyszerű az anyjuknak. Finoman fogalmazva is elég sokat csintalankodtak. Igencsak verekedősek voltak, mindig összeakaszkodtak hol ezzel a madárral, hol azzal. Leginkább a varjakkal meg a galambokkal ütötték össze a csőrüket.

Jó néhány heccet is csináltak, mert bizony a hollók képesek utánozni az emberek hangját. Néha mintha tényleg beszélnének. Kárli és Karola is többször ráhozta a szívbajt a környéken lakó emberfélékre, amikor gondtalanul sétáltak az út mentén, és egyszer csak megszólalt felettük egy recsegő hang:
– Vééééged! Véééged!

De nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a hollóikrek kicsit lopósak voltak.

– De hát mit tehetnénk – köhécselt hollómama, akárcsak egy ember, amikor ez szóba jött a férjével. – Mi, hollók szeretjük a fényes tárgyakat… Meg a zsákmányunkat is szeretjük eldugni mások elől. És előfordul, hogy a másik holló raktárát is kiraboljuk…
– De mi… Mi nem rabolunk – tiltakoztak az ikrek. – Csak összeszedjük az úton-útfélen otthagyott tárgyakat.
– No, látjátok, Isten ezt a gyűjtögető tulajdonságunkat is jóra tudta fordítani – fordult az ikrei felé hollópapa.
– Igen? És hogyan? – kérdezték izgatottan a hollóikrek.
– Élt egyszer Izráelben egy nagyon gonosz király, Aháb – kezdte a történetet hollópapa. – Nem tisztelte Istent, helyette bálványokat imádott. Olyan halott szobrokat, amelyek semmit sem tudtak tenni, csak álltak a helyükön, mint a madárijesztő. Isten nagyon megharagudott Ahábra, ezért elküldte Illés prófétát, mondja meg neki, hogy szárazsággal sújtja miatta egész Izráelt. Persze a királynak eszébe sem jutott jó útra térni, inkább Illésre haragudott meg. Ezért Isten így szólt Illéshez:
– Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre! A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad.
– És ez így is volt! – folytatta a történetet hollómama. – Őseink mindaddig hordták a kenyeret és a húst Illésnek, amíg a patak ki nem száradt, és a próféta el nem ment onnan.

A hollóikrek tátott csőrrel hallgatták a történetet. De Kárli végül csak elkárogta magát.
– De mama… A hollóőseink honnan szerezték a húst meg a kenyeret? Lehet, hogy ők is… lopták?
– Nem tudjuk – válaszolta hollómama –, erről nem ír a Biblia, de a családunk tulajdonságait ismerve elképzelhető. Vagy nem lopták, csak „elemelték”, amit őrizetlenül hagytak az emberek. Összeszedegették, mint ti is a fényes tárgyakat.
– De a jó hír az, hogy ettől a rossz szokástól is meg lehet szabadulni – simogatta meg a szárnyával ikrei buksiját hollópapa. – Egy felnőtt, megfontolt holló már nem szed össze mindenféle dolgokat. Persze a csintalanságot nem felejtjük el – csippentett a szemével hollópapa –, és néha még az embereket is megvicceljük.