Négy évvel ezelőtt Eszter egy rokonát látogatta meg Brüsszelben. Az egyik állomáson jegyet akart venni az automatából, de sehogyan sem boldogult. Ekkor odalépett hozzá egy ismeretlen fiatalember. – Fogalmam sincs, hogy miért nem sikerült ez az egyszerű rutinművelet. Tanácstalanul tébláboltam az automata előtt, amikor egy férfi előzékenyen felajánlotta a segítségét – idézi fel első találkozásukat Eszter. – Néhány szót váltottunk egymással, és hamar kiderült, hogy mindketten zenészek vagyunk.

Utólag belegondolva olyan az egész, mint egy hollywoodi film – veszi át a szót Lucian. – Egy társasággal vártuk a metrót, amikor észrevettem egy gyönyörű, fiatal lányt, aki annyira elveszettnek tűnt, ahogy bajlódott a jegyautomatával. Franciául szólítottam meg, de ettől mintha kicsit megrémült volna, így angolra váltottam. A hetedik érzékem azt súgta, hogy ez a lány biztosan valamilyen művész. Alig ötperces beszélgetésünkben kiderült, hogy Eszter gordonkaművész, én pedig elmondtam, hogy román operaénekes vagyok. Eszter erre elárulta, hogy éppen a közelmúltban járt Romániában koncertezni. Én egy kukkot sem tudok magyarul, Eszter pedig nem ért románul, mégis rögtön azt éreztem, hogy egy nyelvet beszélünk – emlékezik vissza Lucian a brüsszeli napra.