„Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Nagyon szeretnék csendes órámban mélyen a szívembe nézni és megérteni, mit mond Isten ez alkalommal nekem. Tudom, látom: olyasmit, amit nem lehet szavakkal maradék nélkül leírni. A fenti idézetet vésettük jegygyűrünkbe, mert úgy érzem, hogy Isten ezt adja számunkra egész életünkben útravalóul. Ebben látom megfogalmazva legkifejezőbben szerelmünk eredetét. Mindig tudtam arról és magam is mindig hirdettem, hogy az Isten nem szavakkal, hanem tettekkel szeret, de eddig csak egy tényben lett nyilvánvalóvá előttem, abban, hogy megbocsátotta Krisztus vére által bűneimet. Most e mellé egy újabb bizonyítékot sorozok: szeretetét újra előlegezte Isten, s méltatlan voltom ellenére menyasszonyomat elém vezette.

Ugyancsak ez a szentírási hely mutat reá alapítandó családi tűzhelyünk fundamentumára. Ha valamelyik, akkor a mi nemzedékünk él át olyan időket, amikor semmi nem áll biztos alapokon egy emberöltőig sem. Isten azt mondja nekem, hogy rettenetes, könynyelmű kockázat volna számokban kifejezhető emberi exisztenciára építeni fel a családi tűzhelyemet. Nem szabad másra fundálnom, mint egy elvontnak látszó, de mégis szemléletes tényre: az Isten szeretetére. Ez azonban csak a külső, mondhatnám exisztenciális szempont. Sokkal komolyabb a másik. Nem merném soha teljes bizalommal és az egész életre szóló beválthatás bizonyosságával felajánlani menyasszonyomnak a szeretetemet, ha nem kapnám azt a biztatást, hogy e mögött ott áll kiapadhatatlan tőke gyanánt az Örökkévaló szeretete. Elgondolom, hogy hány ember táplálkozik öntudatlanul is ebből a szeretetből, de én hálás vagyok Istennek, hogy előttem öntudatossá tette ennek az egyedül biztos fundamentumnak a valóságát.

Végül ez az idézet vezet reá vőlegénységem értelmére és céljára is. Isten olyan valakit adott, akivel együtt szerethetem őt. És ez – úgy érzem – minden eddigi közösségnél mérhetetlenül többet jelent arra, hogy valóban szeressem őt.