A szilveszteri harangok felcsendülése szívünkbe zsongta, hogy az Úr 2022. esztendeje örökké múlttá vált. Ennek ellenére az új év kezdetén továbbra is ott remeg lelkünkben a tovatűnő év időrengetegében annak minden napja, hónapja. Ha visszatekintünk a mögöttünk álló időre, azon vívódunk: van-e bennünk elegendő belső indíttatás az Úr dicséretére, magasztalására, ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged!” (Zsolt 118,28).

Magasztalhatják-e az Urat azok, akik az elmúlt esztendőben veszítették el egészségüket, szeretteiket, akár hitüket, reménységüket, békességüket? Mondhatják-e teljes meggyőződéssel, hogy „Az Úr segített el bennünket egészen idáig!” (1Sám 7,12b), akik az elmúlt évben sok könnyet hullattak, fájdalmas külső és belső sorskérdések által gyötörve őrlődtek? Elhagyhatja-e ajkunkat magasztaló fohász, amikor látjuk, mivé alacsonyodott a bennünket körülvevő csodálatos világ, amelynek a Teremtő nem ilyen sorsot szánt?

A hívő ember nagy erőfeszítéssel próbálja magába zárni a feltörni kívánkozó jajszót. Elnémítani a lélek nyugtalanságát. Magasztalja az Urat, mert ez keresztyéni kötelessége. Azonban hamis, disszonáns lesz az effajta dicsőítő ének. Isten ezt a képmutatást nem várja el senkitől. Ő azt akarja, hogy az elmúlt év során felgyülemlett bánatunkat, csalódásainkat, betegségeinket, kétségeinket, háborúságainkat, megaláztatásainkat az új év kezdetén elé vigyük. Aki már korábban megtapasztalta, hogy elhagyatottságában, amikor lelkét roskadozva vitte, Isten csöndesen és váratlanul átölelte (Ady Endre: Az Úr érkezése), az tudja, mit jelent ez. Ezeket a terheket nem cipelhetjük át saját hátunkon, saját lelkünkben a következő évbe. Isten lábaihoz kell azokat helyezni, vele együtt felleltározni, rendszerezni, majd újból felemelve vinni tovább. Isten átölel, karjaink alá nyúl, és könnyebbül a súly. Nem azért, mert apad, sőt az idő múlásával csak gyarapodni fog, hanem azért, mert többé nem egyedül hurcoljuk azt.

Aki élete terheit nem egyedül hordozza, az életének minden eseményében ott látja Isten jóságát. Amikor körülvesz Isten jóakaratának bizonyossága, önként és feltartóztathatatlanul fakad fel a dicsőítő ének: „Istenem vagy, hálát adok neked! Istenem, magasztallak téged!” (Zsolt 118,28)

Az Urat szívből magasztalva már nem olyan gyötrő az év elejei kérdés: mi lesz holnap? Vajon mi minden történik majd velünk és a mieinkkel az elkövetkezendő hónapokban? Észhez térnek-e a világ vezetői, és kilábolunk a háborúból? Vagy folytatják eddigi politikájukat, és tart tovább a tragédia?