Ravasz László püspök újévi beszédéből

Az egész földkerekség lángokban áll. Nincs emberi elme, mely átláthatja, mi lesz ennek a következménye. Isten a holnapot magának tartotta fenn. Mi világosan érezzük, hogy rettenetes ellentétes lehetőségek között állunk. Megtörténhetik az, hogy mindent nyerünk, és megtörténhetik az, hogy mindent veszítünk. […] Amily világos dolog, hogy mindez lehet, éppen olyan világos dolog, hogy csak az lesz, amit Isten akar. Az Ő kegyelme sohasem sok és sohasem kevés. Az ilyen roppant nehéz időkben a szolgálatnak fokozottan hűségesnek, alázatosnak és odaadónak kell lenni. Ma nem az a fontos, hogy ki milyen márványt farag, hanem hogy ki tud a szegény ember asztalára kenyeret juttatni. Ma nem egy filozófia-rendszerre van szüksége ennek az országnak, hanem jó közigazgatásra és a közélelmezés biztos ellátására. A ránk következő esztendőben nem egyházpolitikai kérdések vitatása lesz a legfontosabb, nem is húsz-harminc esztendőre szóló reformok előkészítése, hanem az, hogy mindenki a naponkénti kegyelem hirdetésében, széjjelosztásában, eben a „sakramentumos közélelmezésben” elvégezze a maga szolgálatát. Most az a fontos, hogy a kapcsolat teljes legyen közöttünk. Tudjuk egymás kezét megfogni, egy élő táborképpen megállani, mintha az egész nemzetet egy darabból öntötték volna ki. Az egymás terhének hordozása, Krisztus törvényének betartása, a szentek egységének kiábrázolása az 1942-ik évnek a nagy feladata.

Isten megtisztel egy nemzedéket akkor, amikor nehéz idők elé állítja. Idők és emberek váltakozhatnak, Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz marad. Isten szeme előtt szétpattanhat ez a mindenség, mint egy színes buborék, az Ő dicsőségének, az Ő szeretetének azonban mindezzel semmi híja nincs. Ennek az erős és örökkévaló Istennek irgalmába, szeretetébe ajánlva magunkat, bízva indulunk a holnapba.