Már az ószövetségi próféta is tanítgatta népének – és nekünk! –, hogy a böjt nem az ételektől való tartózkodás csupán, meg a bűnbánat külső jeleinek bemutatása, hanem ennél több: áldozathozatal az Úr dicsőségére és embertársaink javára (Ézs 58,3kk). Ebben az értelemben gyakorol böjtöt József. Rabszolgaként került Potifár házába, egyre magasabbra emelkedett, amíg egész vagyonának teljhatalmú kezelője lett (1Móz 39). Potifár felesége beleszeretett és csábította. Ő azonban nem tette meg azt, amivel vétkezett volna Isten akarata és az emberi tisztesség ellen. Ezzel megsértette asszonyát, aki aljas, ravasz trükkel állt bosszút, és börtönbe juttatta Józsefet. Itt is bevált azonban, ami József történetének kulcsmondata: az Úr Józseffel volt. Történetéből több dolgot megtanulhatunk magunkra nézve.

1. Áldottak vagyunk. Jákób leszármazottait Ábrahámért áldotta meg Isten, bennünket Jézusért. Rabszolgából nagy ember, börtönbeli rabból családjának, vagyis Isten népének megmentője lett, egy nagy ország második embere, nem mellesleg Egyiptom jótevője is. Ha akkor enged az asszonyi csábításnak, nem kerül börtönbe, ott nem kerül kapcsolatba a fáraó udvari embereivel, hosszú várakozás után magával a fáraóval, akkor mindez nem történik meg, nem lesz nagy ember és Isten eszköze népének megmentésére.

Korunk nagy kérdése, hogyan szolgálhat az egyház ateista környezetben, a rosszindulatú többség pillantásainak kereszttüzében. Csak úgy, ha áldás árad ki belőle. Előbb-utóbb felismerték a Józsefből áradó áldást, sőt azt is észrevették, hogy nekik is szükségük van rá. Akkor már ki lehet mondani Isten nevét: „Nem én, hanem Isten ad megnyugtató választ a fáraónak” (1Móz 41,16). Ehhez azonban szükséges volt, hogy tudjon nemet mondani, amikor Isten akaratával ellenkező magatartásra ösztökélték. Ez persze veszélyekkel is jár, nem tudhatta előre, hogy Isten milyen kibontakozást tartogat a számára. Ő egyelőre vállalta a veszélyt és a fájdalmas következményeket. Isten időnként mártíromságra engedi hűséges embereit.