Ifjúságom első nagy szellemi vihara a nemzeti gondolat körül forgott, lelkesedtem a magyarságért. A könyv, amely ezt felidézte bennem, Illyés Gyula Petőfi Sándor című lírai monográfiája volt. Illyés amellett, hogy végigkövette a „forradalmi demokrata” Petőfi rövid életét, gazdagon elemezte költői munkásságát, amely maga is forradalom volt irodalmunkban, nyelvünk fejlődésében. Emlékezetesen vetette föl, hogy rendkívüli történelmi pillanatoktól eltekintve legfeljebb takaréklángon ég a magyar tömegekben a nemzeti érzés. Így történt, hogy suhancként – utólag mosolygok ezen – összehúzott szemöldökkel, keserűen számoltam a pesti utcákon, milyen kevesek viselnek kokárdát.

Pár év múlva aztán élő hitre jutottam. A második születésben azt is megértettem: a földi hazánál több van itt. S hogy úgy a jó, ha a földi haza arra is alkalmas, hogy onnan, élete végén, az örök hazába léphessen át minél több – Jézus Krisztus tanítványává lett – magyar. Jó ideje legfőképpen az lelkesít tehát, hogy református családfőként, presbiterként, keresztyén újságíróként én is tehetek azért, amiről Az apostolok cselekedeteiben így olvashatunk: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Esetünkben: magyar ajkúakkal.

Ám hívőként is csodálattal kell adóznom az 1848 – 49-es történések hozadékainak. A Történelem Ura úgy intézte, hogy reformkori bátor lángelméink, képviselőink, a forradalom és szabadságharc idején bizonyító államférfiaink, egyáltalán: az önvédelmi háborúban harcoló közmagyarok alapvetően járuljanak hozzá nemzeti együvé tartozásunk végleges kialakulásához és mindmáig érvényes megmaradásunkhoz.

Ez annál inkább nagy kegyelem, mert – valljuk be – a haza és haladás lázában a haza üdve meglehetősen kiszorította a transzcendens üdv iránti vágyódást. Romantikus íróink, nemzeti liberális politikusaink között a magyarok Istene képzet feledtetni látszott a Biblia Istenét, a megváltó Jézus Krisztust; a nemzet ügye mindennél magasztosabbá vált.

Mégis, a reformkor fő eszmeáramlatában, a klasszikus liberalizmus magyar változatában rengeteg jó, részben kifejezetten keresztyén ihletésű törekvés volt. Ezek annak ellenére győzedelmeskedtek végül, hogy a Habsburg Birodalom leverte szabadságharcunkat az orosz cár segítségével. Az a jobbágyfelszabadítás például, amely visszafordíthatatlanul megvalósult, és az egész térségben a leghaladóbb volt, nagylelkűen fölemelte a parasztságot a nemzet közösségébe. Ebben a szociális érzületen túl az együvé tartozás, az emberi egyenrangúság gondolata egyaránt megmutatkozott, akárcsak a polgári jogegyenlőségben, személyes szabadságjogokban vagy a lemondásban a nemesi kiváltságokról.