Részlet a Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlésének jegyzőkönyvéből

Darányi Ignác főgondnok beszédéből, 1912. november 2. (folytatás)

„Mi a bibliai alapon szorosan kell, hogy megmaradjunk, a nélkül, hogy az ige hirdetését békókba akarnánk verni. Mi lelkészeinket még nemrég lelkipásztoroknak neveztük, külföldön most is leginkább úgy nevezik őket; most már én mindenféle pásztort el tudok képzelni, de olyat nem, aki arra vállalkozott, hogy őrzi a nyájat és azt mégis szélnek eressze vagy éppen idegen karámokba terelje.

A másik veszélyt abban látom fennforogni, hogy a felekezeti szűkkeblűség és fanatizmus újra erősebben kezd tért foglalni és oly jelenségeket észlelünk nemcsak nálunk, de messze túl hazánk határán is, melyek aggodalommal töltenek el bennünket. A kor iránya jobbról és balról a túlzásoknak kedvez; én már tíz év előtt jeleztem, hogy a középálláspontokat fenntartani mindig nehezebb lesz, már pedig mi azoktól el nem térhetünk. Én úgy látom a viszonyok fejlődését, hogy ha az egyházak egymás közt nem tudnak fegyver-szünetet teremteni és a hitetlenséggel és annak támadásaival szemben párhuzamosan küzdeni, akkor ezen folyton erősbödő áramlatokkal és támadásokkal szemben megállni alig fognak: pedig Magyarországnak eddig nagy ereje volt abban, hogy bevallottan vagy be nem vallva, de senki sem volt bizonyos vallásos érzés nélkül. […]

A mai korban minden egyházban ezrek és százezrek vannak, a kik csak névleg katholikusok vagy névleg protestánsok. Nagy tér volna itt a belső munkára, megnyerni in merito azokat, a kik formailag tartoznak csak hozzánk. A Kálvin-szövetség, úgy látom, az általam jelzett irányban óhajt működni, és ezért törekvéseit istápolandóknak tartom. Bár volna hangom százszor erősebb, hogy meghallanák azt az egész vonalon mindazok a tényezők, a kik segíthetnek, és akkor nem félnék, hogy abból a harczból, melyet minden egyháznak meg fog kelleni vívnia, a vallásosság eszméje diadalmasan nem fog kikerülni.”