A kérdezés lett a kenyerem. Kérdezek telefonon vagy stúdióban, meglátogatva vagy kávé mellett. A legjobban azt szeretem, amikor valakivel sétálva tudunk beszélgetni. Igen, talán belehallatszik a felvételbe egy bicikli vagy egy utcai beszélgetés, de egész más a kapcsolat, amikor lépünk is. Felvesszük egymás ritmusát, hangolódunk az irány tekintetében, talán már van is valami közös cél. Jó dolog együtt úton lenni. Nem csodálom, hogy az ókorban így, együtt lépdelve tanultak és tanítottak, vagy hogy a zarándoklatoknak olyan nagy hatása tud lenni a keresztyénség történetére, mert ott még valakivel fel kell venni a ritmust: Istennel. Jó őt, magamat, a másikat kérdezni, vagy kitenni magam az ő és a másik kérdéseinek.

Az motoszkál a fejemben, hogy ha Jézus mellé szegődhetnék azon a virágvasárnapi úton, mi mindent kérdeznék tőle. Azt biztos megkérdezném, hogyan van ereje nem halogatni ezt a virágvasárnapi bevonulást? Hogyha már a terméketlen fügefának járt még a törődés és az idő, magának hogyhogy nem kért még? És vajon milyen érzelmekkel lép rá az útra, amely a keresztig visz? Izgalommal, hogy végre lassan beérik a terv, amelyért jött, és amelyért annyi éven át bajlódott itt, az emberi történelemben? Vagy van benne gyász, hogy hamarosan elválik ezektől az örök életre jelölt életpalántáktól, akikért jött? Volt vajon félelem a fizikai és lelki kíntól?

Vajon mi lebegett jobban a szeme előtt, amikor az úton maradt? Az Atya öröme, aki hamarosan megváltottként ölelheti keblére a tékozlókat, vagy az ember öröme, aki a Léleknek hála talán lassan megérti, hogy visszakerült az Atya kegyelmébe?

Ahogy billentette a köveken haladó szamár lapockája egyik, majd másik oldalra, vajon megkísértette-e a hatalom, vagy a halál elkerülése?

Negyedennyi érzelemtől besokallok, mint ami itt összpontosul. Ott állnak a félreértők, akik puccsistát, gyógyítót, szemfényvesztőt vagy csak simán valami különlegeset látnak benne. Ott állnak a rosszakarók, akik már régen előkészítették a nagy tervet az elveszejtésére. A tanítványok, akikkel annyit bajlódott, mégis hamarosan leszerepelnek. Jézus pedig tűri őket. Értük is van úton.

Nagy hét. Nagy szavak. Nagy érzelmek. Nem csoda. A világtörténelem fordul meg itt, ezeken a köveken, a szamár hátán haladva. Közeleg a végkifejlet, a katarzis. Egy nagy lélegzetvétel a neheze előtt.

Egy nagy hét kezdetén érdemes nekünk is tisztázni a kérdéseinket, mi feszít, mit akarunk tudni leginkább Jézustól. Milyen nagy kérdéssel vágunk neki a keresztig vezető útnak. És érdemes valamilyen formában felvenni a ritmust vele, együtt lépni testben és lélekben. Imasétán, elcsendesedésben, passióban. Odalépni egy kicsit a mellé, aki a helyünkre lépett a vesztőhelyen.