Mióta ünnepeljük? Talán az angliai ,anyák vasárnapja" volt az első, az 1600-as évektől. Négy héttel húsvét után, amikor mindenki meglátogatta azt az ,anyagyülekezetet"; ahol megkeresztelték. Amerikában 1872-ben, a polgárháború után a béke napjaként ünnepelték, hogy támogassák az anyákat, akik elvesztették férjüket, fiaikat. Később május második vasárnapján hivatalossá is tették az ünnepet, az élő és a már elhunyt anyákról való méltó megemlékezésként. Magyarországon a Vöröskereszt szervezte az első anyák napját 1925-ben, május első vasárnapja lett a hivatalos ünnepe. Ahogy azóta is.

Mi is ünnepeljük? Az egyházi év ünnepei Jézus Krisztus megváltó munkájáról való megemlékezés rendszeres ismétlődései. Meghatározzák együttélésünket, szokásainkat. Még emlékszem, hogy gyermekkoromban volt, aki megbotránkozott azon, hogyan is merjük istentisztelet keretében emlegetni ezt az ünnepet. Hiszen nem kapcsolódik semmilyen bibliai parancshoz, sem Jézus Krisztushoz. Maradjon ez csak iskolai kereteken belül, gyerekeknek szólóan. Azután, ahogy iskoláink lettek, szépen becsatlakozott ez az ünnep is gyülekezeteink rendjébe.

Miért is ünnepeljük? Mert mindannyiunknak van édesanyja. Mert az anyák hordozzák az életlehetőséget. Mert olyan ritka a lehetőség a köszönetre, megállásra – ölelésre. Ahogy olvassuk a derék asszony dicséretében: „…fölkelnek előtte fiai és boldognak mondják […] az Urat félő aszszony dicséretre méltó.” (Péld 31,10–31)

Amikor ifjúsági vezetőként egyszer tizenéves lányok egy csoportjában végigolvastuk ezt a részt, mindenki nagyon elcsendesedett. Ilyen asszony talán nincs is. Hiszen meg sem áll. Éjjel-nappal? És mindig mosolyogva? Forgattuk, kerestük a példákat, vajon találunk-e ilyen anyát a felmenőink között. S azután feleségként is, huszonévesen, néhány év múlva újra ízlelgettük ezt az igeszakaszt – leszünk, lehetünk ilyen anyák, ilyen feleségek?