Jézus hajóba szállt. Márk evangéliuma szerint ekkoriban gyakran megtette ezt. Volt, hogy a hajóból tanította a parton letelepedő sokaságot (4,1), máskor a viharban békésen aludt vánkosán, amikor tanítványain már eluralkodott a pánik (4,38). Vasárnapi szakaszunkban viszont a hajó csak egy alkalmas jármű, amellyel a gadaraiak földjére ment, épp átellenbe Kapernaum ismerős környékétől. Disznókat, tisztátalannak számító állatokat (5Móz 14,8) tenyésztő pogányok közé hajózott az övéi közül; a tanításra és gyógyulásra vágyókat elhagyta, látszólag minden ok nélkül. Az egész út (5,1–20) valahogy érthetetlen: minek kellett oda mennie? Partot érve ráadásul egy megszállott jött szembe, akit kivetett magából a társadalom. Sírboltokban, tisztátalan lelkek kedvelt tartózkodási helyén tanyázott, őrjöngve, kövekkel dobálózva tengődött, már amikor épp nem leláncolva vergődött valahol. Csak ő ment Jézus elé, senki más. Aztán kis idővel a találkozás után kétezer disznó lassan felfúvódó teteme borította a tó vizét.

A történetet jól ismerjük, beszámol róla Máté és Lukács evangélista is. A nyomorult gadarait gyötrő lelkek engedélyt kértek és kaptak, hogy elhagyva az embert a disznókba menjenek, majd a sok jószág a tengerbe rohant, és mind egy szálig odaveszett. Kétezer állat, óriási vagyon a mérleg egyik serpenyőjében, egy megszabadult élet a másikban. Abszurdum, hördülhet fel a huszonegyedik századi haszonvezérelt ember; a helyieket hasonló, félelemmel és haraggal vegyes felháborodás kerítette hatalmába, és Jézus azonnal nemkívánatos személy lett a gadaraiak földjén. Mit tett ezután? Elhajózott, mint aki jól végezte dolgát (5,21).

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy kimondottan ezért a nyomorultért ment oda. Az idegen megszállottért vállalta az utazást; értem, a bűnös, méltatlan emberért pedig a halált. Hálás vagyok, mert nem mérlegelte: vajon megéri?