Engedjen meg az interjúkészítőtől egy személyes felütést. Pár éve autóbalesetem volt, mentőhelikopter vitt a pécsi klinikára, életmentő műtétre volt szükségem és egy hónapnyi kezelésre az intenzív osztályon. Felépültem, de ma is foglalkoztat: sok ember összehangolt, áldozatos és szakszerű munkája kellett pusztán ahhoz, hogy idejében végrehajthassák rajtam a beavatkozásokat. Most, önön keresztül, hadd köszönjem meg, amit a kollégái értem tettek.

Régi mondás mentődolgozók között, hogy sokak életéhez van közünk, de nagyon kevesen ismerik a nevünket. Ez igaz ebben az esetben is. Alapvetően jól van így, nem a hírnévért csináljuk, ez a hivatásunk… Ígérem, átadom a pécsi bajtársaknak a köszönetét.

Ön eleve szívélyesen fogadott, de az arca most kicsit fel is ragyogott. Értékeli tehát, hogy itt ül szemben önnel valaki, aki fényes bizonyíték egy sikeres mentésre?

Hogyne, sokat jelentenek a visszajelzések… Évi 1,2 millió mentési esetünk van, egy év alatt tulajdonképpen minden kilencedik honfitársunkkal találkozunk.

Nem mindig tudjuk megakadályozni a tragédiát, de nagyon sok a jó kimenetelű életmentés. Ha felbukkan egy visszajelzés, őszinte köszönet, az hallatlan erőt ad ennek a bajtársi közösségnek.

Még egyetemistaként belevetette magát a mentőzésbe. Miért?

Dédnagyapám megyei főápoló volt. Nyugdíjasként sokat mesélt nekem a munkájáról, innen vannak az első mentőzéses élményeim. Azt szoktuk mondani, hogy a sziréna hangja fertőző; lehet, hogy ezek a visszaemlékezések is azok voltak. De biztosan szerepet játszottak abban, hogy a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ahol aneszteziológus és intenzív terápiás orvos lettem. Mindenesetre tény, hogy másodéves orvostanhallgató koromban már szerettem volna látni valamit a közvetlen betegellátásból. Hiányérzetem volt, mert az első éveken inkább alapozó, elméleti tárgyakat hallgattunk. Főleg ezért mentem el akkor mentőápolónak.

Pont a legbrutálisabb megoldást választotta?

Az egyetem mellett valóban csak éjszaka mentőzhettem, legfeljebb hétvégeken nappal, de hát itt lehetett a legtöbbet tapasztalni, gyakorolni, ez volt a legkézenfekvőbb. Így aztán a rezidenséveim befejezéséig végigjártam a kivonuló mentők ranglétráját.

Hogyan emlékszik vissza, mi tetszett önnek a közvetlen mentési munkában?

Mentőzni akkortól igazán jó, amikor már kellő tapasztalattal és biztonságérzettel rendelkezik az ember. Ráadásul más – sokkal kezdetlegesebb – mentésirányítási rendszer működött akkoriban… A mentős ült az autóban, és nem tudta, mihez megy ki pontosan. Rádión diktálták le, amit tudni lehetett, de nem ismertük a pontos koordinátákat, részleteket, legfeljebb sejtettük, milyen konkrét feladat vár ránk. Amikor aztán megérkeztünk, mindenki a remény megtestesítőiként nézett ránk. Miközben ez nyomasztó felelősség, aközben felemelő érzés, illetve elképesztő adrenalinbomba is az embernek. Hát még ha bebizonyosodik, hogy tényleg tudtunk segíteni, és az illetőt egészségesen visszaadtuk szeretteinek.

Miért nem maradt akkor ezen a vonalon?

Már a helyszínen sem egyedül a mentők végzik a munkát; a legtöbb esetben hoszszú kezelésekkel folytatódik a szükséges ellátás, bár az első lépés kétségtelenül a mentődolgozóké. A komp le xitás nyomon követése miatt is mentem az aneszteziológia és az intenzív terápia irányába, ebből is szakvizsgáztam. Később építettem magánmentő céget, dolgoztam külföldön is. Itthoni intenzív terápiás munkám mellett hét évig az Egyesült Királyságban dolgoztam. Nagyon hálás vagyok Istennek azért a lehetőségért, hogy ott is rengeteget tanulhattam, amit idehaza jól lehet kamatoztatni.

Nem gondolkozott azon, hogy Angliában fusson be karriert, hogy valahol kint telepedjen le?

Több helyről is folyamatosan kaptam angliai ajánlatokat, de túlzottan sok minden kötött Magyarországon ahhoz, hogy kint tudjak maradni. Ráadásul ez az ország fizette ki a tanulmányaimat, hiszen állami gimnáziumba és állami egyetemre jártam. Számomra magától értetődő, hogy a megszerzett tudást a magyar betegek érdekében kamatoztassam. Ráadásul 2017-ben az a megtiszteltetés ért, hogy Balog Zoltán jelenlegi püspök, aki akkoriban az emberi erőforrások minisztere volt, az én pályázatomat fogadta el az Országos Mentőszolgálat főigazgatói posztjára.

Ha már szóba hozta Balog Zoltánt, hogyan történt, hogy ön az ő Hold utcai gyülekezetében konfirmált, mindössze pár hónapja? Mi az előzménye ennek a felnőttkonfirmációnak?

Onnan indítanék, hogy édesapám ágán katolikus, anyám ágán reformátusok a gyökereim. Szüleim nem gyakorolják a vallásukat, de ahogyan nem volt kérdés, hogy megkereszteljenek, úgy az sem, hogy erre református templomban kerüljön sor. Erre predesztinálta őket az erősen református debreceni közeg. Gyermekként később is támogattak abban, hogy – kérésemre – az iskolában hittanos lehessek, eljárhassak a nagyerdei gyülekezet templomába, sőt hogy a gyülekezet gyermektáboraiba is eljussak. Arról sem feledkezhetem el, hogy az első vallási impulzusokat apai nagymamámtól kaptam. Bár a vallás mindig fontos volt nekem, kétségtelenül eltávolodtam valamennyire, kacskaringós út vezetett idáig. Serdülőkoromban a konfirmációt kihagytam, nem voltam készen arra, hogy gyülekezet elé állva valljak hitemről, hovatartozásomról. Felnőttkoromban is inkább távolodtam, bár továbbra is gyakran imádkoztam, és mindig éreztem a tartozásomat Istennek, hogy a valaha elmaradt konfirmációt és vele a teljes elköteleződést neki és az egyháznak megtegyem. A közeledési folyamat azzal kezdődött, hogy amint említettem, bizalmat kaptam a minisztertől, és utána már nemcsak mint tárcavezetővel beszélhettem vele többször is, hanem lelki kérdésekről is. Különösen azután, hogy teljesen visszatért az egyházi életbe. A folyamat betetőzéseként kértem a lehetőséget a konfirmációra. Ez márciusban, negyvenedik születésnapom előtt egy nappal meg is történt.