A szorongás társadalmában élünk, amikor már nagyobb az élettől, a mindennapoktól való félelem, mint a haláltól, az elmúlástól való aggodalom. Amikor a társadalom már azért szorong, mert szorong. Azon idegeskedünk, hogy idegesek vagyunk. Rettenetesen nagy a szorongás az emberekben. Ebbe a szorongásba nőnek bele a gyermekeink. Ezt jelzi ezer apró dolog és sajnos sok-sok tragédia is.

Ma már a kommentszekció is virtuális ring, ahol régóta nem a vitakultúra és az adott téma körüljárása, a sokirányú megközelítés a lényeg, hanem a gyors és kíméletlen pofonosztás. Aki kapja, marja. Mint valami virtuális harcosok klubjában, ahol bárki kipüfölheti magából a felgyűlt feszültséget. És holnap újra vár a ring.

Minden egyes nap azt látjuk, hogy nincs beleszólásunk a dolgokba. Hogy bármikor beköszönthet az életünkbe valami súlyos nyomorúság, lokális vagy globális katasztrófa, és akkor „nekünk lőttek”. Bármikor jöhet infarktus, baleset, mellénk osonhat a belvárosban fél tucat felfegyverkezett Antifa-terrorista. Vírus, háború, földrengés, pusztulás és halál vesz körül. És nekünk mindebben csak a kényszerű tudomásul vétel marad. Elfogadni, felkészülni. Ezért már minden egyes nap folyamatos készenléti állapot, mint valami disztópiában, ahol soha nincs happy end, csak a mindennapok állandósult rettegése. Szembejönnek a tragédiák, már nemcsak a távoli USA-ból, amit eddig elintéztünk egy kézlegyintéssel, hogy ott „mindig lőnek”, hanem már egyre közelebbről, a mi kultúrkörünkből is. A szorongó világban hangulatjelálcák mögé rejtett félelmekkel küzdünk a túlélésért. Mindenki ott keres kiutat, figyelemelterelő látszatmegoldásokat, ahol van, amit a környezete láttat vele. Trendekbe, divatokba, virtuális létbe menekül az ember.

Egy szépreményű, tehetséges ifjú focista rádöbbent, hogy neki még nincs tetoválása, és a frizurája sem elég zselés. Pár nap múlva megkönnyebbülten adta hírül a sajtó: megvan az első tetkó! Meg vagyunk mentve! Nemrég megkérdezte egy fiatal pár, hánytól kezdődik a vasárnap délelőtti istentisztelet. Aztán olyan szomorkás, elgörbülő szájjal mondták mindketten, hogy nekik a 11 óra túl korán van.

Mert először mindig Isten nélkül próbálkozunk. Sorra vesszük a lehetőségeket. Isten nélkül hordozott élet, egészség, betegség, tervek, örömök, bánatok. Gyermekek. Csak a szorongás mindig ugyanaz. Olyan ez, mint a helyben futás. Eszeveszetten rohanni, de nem jutni sehová. Ma Isten még túl korán van nekem, csak holnap ne legyen túl későn és túl távol...

Sokan megfogalmazták, Ferenc pápa látogatása túlmutatott önmagán. Három napra beállt az áldott csend. Az ország kis időre megtapasztalhatta: másként is lehet élni, mert Istennek vannak válaszai az életünkre.