Az Ószövetségben sokszor olvashatunk arról, hogy Isten megszólítja az övéit, akik azt felelik az Úrnak: „Itt vagyok.” (vö. 1Móz 22,1; 1Móz 27,1; 1Móz 37,13; 2Móz 3,4; 2Sám 1,7; Ézs 6,8) Isten választott népének elhívott tagjai készséggel és alázattal, szolgálatra készen élik az életüket, ezért mindenkor, amikor hallják Isten megszólító szavát, azonnal és engedelmesen rendelkezésére állnak.

Heti bibliai szakaszaink sorában Sámuel elhívásáról olvashatunk, ahol az „itt vagyok” kifejezést négyszer találjuk meg (vö. 1Sám 3,4–6.8), miközben az ifjú Sámuel az Úr elhívásáról azt hiszi, hogy Éli főpap hívatja őt magához. Mindez azért fordulhatott elő, mert „Sámuel még nem ismerte az Urat, mert az Úr még nem jelentette ki igéjét neki” (1Sám 3,7). Éli főpap azonban a harmadik alkalom után rájön arra, hogy Sámuelt az Úristen hívja és szólítgatja.

Személyes életünkben is tapasztalhattuk, hogy Isten milyen sokszor akar bennünket megszólítani Igéken és különböző élethelyzeteken keresztül, mi mégsem ismerjük fel az ő megszólító szavát és figyelmeztetését. Keresi az embert, utánamegy, mert számára minden ember fontos. A kérdés mindig az, hogy az egyes ember felismeri-e, hogy Isten keresi és szólítgatja őt.

Ez a mindenkori egyház feladata is: az Úr szavát továbbadni, tolmácsolni Igéjének üzenetét és rámutatni arra, hogy a keresztyén ember kötelessége és felelőssége készen lenni mindenkor számot adni a benne élő reménységről (vö. 1Pt 3,15). Ehhez meg kell aláznunk magunkat, hogy ki tudjuk mondani, amikor Isten szólít bennünket: ,Itt vagyok. Pünkösd ünnepére készülve jusson eszünkbe Ézsaiás próféta elhívása: „Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!" (Ézs 6.8)