Amikor a Magyar Országgyűlés a trianoni béke aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította (2010. évi XLV. törvény), számos kételkedő és még több kötekedő hang fejezte ki kétségét, hogy ennek a jogalkotási aktusnak bármiféle hatása lehetne a magyar nemzet állapotára és jövőjére. Sokan kaján módon emlegették fel azt a közkeletű vélekedést, hogy a magyar széthúzó, individualista, önérdekkövető.

Mint látni fogjuk, ez inkább a kommunista diktatúra hozadéka, amikor tényleg úgy érezhette a szétvert, betiltott, korlátozott, hagyományos közösségeitől megfosztott átlagember, hogy boldogulása csak más hátrányával lehetséges. Ez szétdobált, diabolikus társadalmi légkört eredményezett, amelynek a végső és alapvető oka a vallásvesztés volt. A nap azonban idén is lehetőséget nyújt azon elgondolkodni, hogy a református múltunkból mi adhat reményt és alapot a bizakodásra. Mindenekelőtt a gondviselő Istenbe vetett bizalmunk: amely kegyelem eddig hordozta népünket, ezután sem hagyja magára. A történelmi kihívások között eleink is e hitvallás jegyében cselekedtek.

Így volt ez már a dualista korban, majd a két háború között Amerikába vándoroltak között: nagyon is igyekeztek összefogni, Istenre hagyatkozni és egymásra támaszkodni. Gyülekezeteket alapítottak, lelkipásztort hívtak az óhazából. A számos magyar református templom közül az első a pittsburghi volt, amelyet 1893-ban szenteltek fel. A „kitántorgók” az ismeretlenben istentiszteletet, bibliaórát tartottak, cserkészcsapatokat és vasárnapi iskolákat indítottak. Dalárdák, olvasóegyletek, tánckörök erősítették az összetartozásukat. A sorsközösség megélésének erős példája, hogy lelkészek vezetésével, illetve inspirációjára önsegélyező és nyugdíjpénztárakat alapítottak magyar vasmunkások és bányászok („májnerek”).