Hatéves lehettem, amikor először ültem nagy, kétkerekű kerékpáromon, és éreztem, el fogom veszíteni az egyensúlyomat. Az esés tompítására törekedve a kormányt az út melletti gyep felé igyekeztem fordítani… és ekkor apám, aki folyamatosan mögöttem sietett, erős karjával a nyereg mögé szerelt rúddal helyreállította az egyensúlyt. Önfeledten tapostam tovább a pedált.

Nem mondhatom, hogy apám tökéletes lett volna, jelenlétével mégis számtalanszor bizonyossá tette Isten értem is lehajló szeretetét.

Ő tanított meg a tihanyi gödrös strand mély vizében először az általa helyben felpumpált motorkerékpár-belső segítségével, majd később anélkül is úszni. Nagykamaszként már az uszoda mély vizében tempóztunk egymás mellett, de egy rossz mozdulat miatt benyeltem a vizet, és kapkodni kezdtem. Biztos kézzel nyúlt a hónom alá és emelt a víz fölé. Közben a szemüvege lecsúszott és elmerült… De az érdekelte, hogy a fulladozó fiát kiemelje, még ha a szemüveg az átláthatatlan víz két és fél méteres homályába veszett is. Persze izgatottan vártuk a zárórát, éppen aznap tervezték a medence leeresztését. Végül apa fekete szárú, arany keretes szemüvege előbukkant, és az úszómester száraz lábbal hozta ki a medence aljáról.