Felnőttként jutott hitre, minek a hatására?

Sok apróság és néhány nagyobb impulzus miatt. Mindig elfogadtam mások istenhitét, még úgy is, hogy én tudatosan istentagadó voltam. Mérnök vagyok, rendszerekben gondolkodom, az istenhit pedig az én rendszerembe nem fért bele. Második feleségemmel, Klárával harmincöt évesen találkoztam, őt már akkor is foglalkoztatták Isten dolgai, elfogadtam. Miután hazaköltöztünk Paksra, elkísértem templomba is. Majd elkezdtem azt tapasztalni, hogy amikor nem tudtam megoldani dolgokat és elkeseredtem, ezek „maguktól” megoldódtak, mintha valaki segítene.

Elgondolkodtam azon, hogy ez az istentagadás rossz irány lehet, mert nem mentem vele semmire. Utána jobban figyeltem a feleségemre, aki ekkorra már erősen kötődött a református egyházhoz, így elkezdtem közeledni én is. Ő orvosként segítette a Református Iszákosmentő Misszió dömösi csendesheteit. Amikor először elmentem érte, nem tudtam, hova megyek, ő nem mondta el. Megérkezve nagyon megérintett, ahogy a láthatóan meggyötört, fáradt, megviselt emberek között milyen boldog hangulatot tapasztaltam. Fura volt az ellentmondás, nem tudtam hová tenni. Elmagyarázták, mi is zajlik Dömösön, és hogy amit látok, az a hit ereje.

Mi adta meg a „végső lökést”?

A kétezres évek elején új lelkészházaspár érkezett a gyülekezetünkbe: Lenkey István és felesége, Mária. Végiglátogatták a gyülekezetet, hozzánk is többször eljöttek. Az egyik látogatáskor a kiújult gerincsérvem miatt nehezen mozogtam, nagy fájdalmaim voltak, már megvolt a második műtétem időpontja. Elkezdtünk beszélgetni, de nem is nagyon figyeltem. Egyszer csak feltették a kérdést, részt vennék-e egy hitmélyítő tanfolyamon, amelyet azoknak a gyülekezettel kapcsolatban állóknak szerveznek, akik még nem reformátusok. Én pedig gondolkodás nélkül rögtön igent mondtam. Erre szokták azt mondani, hogy a Szentlélek szólt. Mert magamtól hetvenhétszer átgondoltam volna a választ. Megbeszéltük a részleteket, elbúcsúztunk, majd felálltam és kikísértem őket. Becsuktam az ajtót, és utána kapcsoltam, hogy fél órával ezelőtt még járni sem tudtam, most pedig semmilyen fájdalmat nem érzek. Meggyógyultam. Nem kellett műtétre sem mennem. Ez bizonyosság volt amellett, hogy jól választottam, jó helyre kerülök, és visszaigazolta, hogy van valaki, aki segít.

Hitre jutása után konfirmált, a paksi gyülekezet tagja lett, majd egy év után Isten új feladat elé állította.

Isten nem hagyta, hogy langyos vízben lubickoljak. Korábbi gondnokunk hirtelen és tragikus halála után a gyülekezet engem kért fel utódjának. Meglepett, mert előtte nem éltem gyülekezeti közösségben, presbiter sem voltam, bár vezetői tapasztalatom volt a munkámból adódóan. Egyetlen feltételem volt: úgy fogadjanak el, ahogy vagyok. Hittem, hogy ha Isten ezt a feladatot szánta nekem, akkor segíteni fog.

Azóta második gondnoki ciklusa vége felé közeledik; melyek voltak eddigi szolgálatának mérföldkövei?

Az egyik legnagyobb mérföldkőnek a cursillós részvételt nevezném. Akkor huszonegyen mentünk el egyszerre, és a későbbi gyülekezet magját azok adták, akik azon részt vettek. A másik a házi bibliakörök megalakulása, ma már nyolc működik, ezek közül kettő lassan húsz éve, a miénk az egyik. Ezeket az alkalmakat különösen fontosnak tartom, mert a vasárnapi tanítást beszélhetjük meg újra személyesen, egymástól tanulva. Harmadiknak az Alfa-kurzusok beindítását jelölném meg, ezekre mindig nagy az érdeklődés, amit személyre szóló hívogatással értünk el, néhányan ott is maradnak a gyülekezetben. A Cursillo a hitre jutásomban is nagy szerepet játszott: szembe tudtam nézni magammal. Korábban alapvetően elégedetlen voltam, amiért nem tudok olyan lenni, amilyen szeretnék. Mára pedig elfogadtam, amilyen vagyok, és szerintem jobbá váltam ezzel.