A vasárnapi gyerek-istentisztelet véget ért, a gyerekek kiszaladtak az ajtón.

– Tilda! Várj meg! Ne rohanj! – kiáltotta Menyus, és már futott volna az unokatestvére után.

– Hagyd csak - szólt Bogi néni, aki nyáron a gyerekalkalmakat tartja -, hiszen ott várják a szülei, nézd csak! – mutatott a templomajtó felé. A kislány már oda is ért, és boldogan mutatta a színes halacskát, amit Bogi nénivel készítettek.

– Na jó! Akkor megyek én is – rántotta meg a vállát Menyus. – Remélem, ma nem csinál több galibát – bökött a fejével Tilda felé –, mert már nagyon elegem van belőle.

– Tényleg? – kérdezte Bogi néni. – Pedig azt hittem, szereted. Hiszen Tilda az unokatestvéred, nem?

– Az uncsitesóm. Persze. Meg szeretem is. De olyan idegesítő tud lenni! De hát te is láttad, nem?

– Mit kellett volna látnom?

– Hát, hogy ez a Tilda… Nem tud semmit! Még köszönni sem tud rendesen.

– Szerintem elég rendesen köszönt – rázta meg a fejét Bogi néni.

– Köszönt, köszönt. De mit mondott? Azt, hogy csókolom! Mint egy dedós! Igazán tudhatná, hogy itt nem így kell köszönni, hanem áldás-békességet.

– Honnan tudná? Hiszen sose volt még itt.

– Mert én mondtam neki! Világosan elmagyaráztam, hogy áldás-békességgel kell köszönni a templomban.

– Lehet, hogy meg volt kicsit ijedve. Ahogy lökdösted magad előtt, én is megijedtem volna.

– Én? Hogy lökdöstem? Dehogy lökdöstem! Csak segíteni akartam neki! Mert láttam, hogy ott bénázik az ajtóban, nem mer benyitni, úgyhogy ideszaladtam, kinyitottam az ajtót, És... Öööö... betessékeltem.

– Elég határozottan. Mondhatni, belökted.

– Jó… Lehet. De tiszta szeretetből. Hiszen az uncsitesóm.

– Ja, és szeretetből kaptad ki az ollót is a kezéből, amikor a halacskákat vágtuk ki?

– Persze! Meg se tudta fogni rendesen. Egyszerűen nem bírtam nézni, amit csinál.

– Úgyhogy elvetted tőle az ollót, és kivágtad helyette a halacskát.

– Igen. Csak azt nem értem, hogy miért kezdett el bömbölni.

– Mert lehet, hogy ő szerette volna kivágni azt a halacskát.

– Az lehet – vakarta meg kócos üstökét Menyus –, mert rögtön elhallgatott, amikor adtál neki másik papírt meg másik ollót.

– Meg tudod, az is lehet, hogy nem csak a halacska meg az olló miatt kezdett el sírni Tilda.

– Hát miért másért?

– Mert türelmetlen voltál vele. Egész foglalkozás alatt, bármit csinált, mindig leszidtad.

– Mert olyan béna volt.

– Nem volt béna, csak kisebb, mint te, és nem tud mindent olyan ügyesen megcsinálni. Mondd csak, mi lenne, ha a szüleid mindig leszidnának, ha valami nem sikerül elsőre?

– Áááá – legyintett Menyus –, ők sose tennének ilyet.

– Persze, mert szeretnek. És a szeretet türelmes (Kor 13,4).

– Én is szeretem Tildát – szontyolodott el Menyus –, csak türelmem, az nincs sok. De azért majd próbálkozom. Jó lesz úgy, Bogi néni?