Ismerős arcokat látni jó, de ha idegenben járunk, sok ismeretlennel találkozunk. Az ismerkedést nekünk kell kezdeni egy érdeklődő tekintettel, egy mosollyal, azzal, hogy álarc helyett vállaljuk a magunk emberi arcát, az érzéseinket, az örömünket és a bánatunkat. Ily módon magunkra ismerhetünk bennük, mert alapjában véve egy vérből valók vagyunk, a Teremtő a maga képmására teremtett mindannyiunkat. Ez az imago Dei, ez az, ami közös bennünk. Jézus mutatta meg igazán nekünk, hogy valójában testvérek vagyunk, mindnyájan arra az Egyetlenre hasonlítunk, akinek a gyermekei vagyunk.

Az ismeretlen arcok ismerőssé lehetnek, ha mindezt végiggondoljuk, és vállaljuk az istenarcúságot. Az ismeretlen Isten arca is ismerős lehet számunkra, mivel Jézus a láthatatlan Isten képmása, ikonja, ahogyan mondja is: „aki engem látott, látta az Atyát”. Mi is azzá lehetünk Isten és egymás számára a Lélek által, valahogy úgy, ahogyan az első pünkösdkor történt, a „pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak vagy Júdeában és Kappadóciában” és a többiek mind a maguk nyelvén hallották Péterék beszédét „az Isten felséges dolgairól”, mert ahol kiárad az Isten lelke, ott otthonosabbá válik a világ. A Lélek nyelve ugyanis a megértés, az egyetértés nyelve. „A beszéd csak félreértések forrása” – mondja a róka a kis hercegnek (Saint-Exupéry: A kis herceg), a szavak sokszor megcsalnak, vagy semmit sem mondanak. Az igazi megértés sohasem a szavak szintjén, hanem a Lélek mélyén történik.

Jézus békéje a Lélek mélyéről érkezik, ahol az irgalom fészke van, ahol Isten csendje és békéje honol. Régen a sebekre gyógyírt tettek, a lélek sebeinek gyógyításának egyetlen módja az irgalom. (Nem véletlen, hogy mindkét szóban előfordul az ’ír’ kifejezés.) A mi sebeink csak nehezen vagy egyáltalán nem gyógyulnak be, mert nem az irgalom, hanem az igazság mentén akarjuk rendezni a dolgainkat, mert meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk van igazunk, és ez fontosabb a számunkra az Igazságnál. Ilyenkor még az ismerős arcok is ismeretlenné lesznek, mivel elidegenedünk egymástól, vagy végleg elveszítjük egymást. Sok magányos ember él közöttünk, akik az idők során rendre elveszítették a körülöttük lévő ismerős arcokat, a szeretteiket, mert az igazságukat keresték, mint Kolhaas Mihály Sütő András drámájában, az Egy lócsiszár virágvasárnapjában.

Az irgalom nem ráció, hanem emóció dolga, nem a fejben születik, hanem a lélekben, de nem a pszichében, hanem a pneumában. A két szó különbséget tesz az emberi és az isteni lélek között. Az irgalom a visszavonhatatlan, végtelen szeretet szinonimája, csak az Isten lelkének gyümölcse lehet. Ezért van szükségünk újra meg újra a Lélek kiáradására, arra, hogy a Szentlélek temploma lehessünk.