A napokban, ahogy minden évben, a haza és a világ magyarsága megemlékezett arról, hogy 1956-ban november 4-én verték le a szovjet csapatok az október 23-án kitört forradalmat és szabadságharcot. „A világ e pillanatban tudja, hogy az árulás, amelynek célja a magyar függetlenség teljes megsemmisítése, magyar gyermekek, asszonyok és férfiak kiirtása, nem fasiszta lázadók, hanem a magyar nép ellen tervezett tudatos, cinikus és könyörtelen merénylet.

A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom.” Így tudósított élőben Márai Sándor emigráns magyar író, újságíró a Szabad Európa Rádióban arról, miként fogadta Amerika a magyarországi szovjet katonai intervenció hírét.

Sokan ma is úgy vélik, hogy aznap véget ért a tizenkét napos magyar csoda. Aznap, vasárnap délelőtt a súlyos harcok miatt már nem tudták megtartani a Kálvin téri református templomban az istentiszteletet, azt azonban ismerjük, miről akart prédikálni a Rákosiék által 1948-ban erőszakkal eltávolított, de az 1956-os forradalom napjaiban visszatért Ravasz László püspök. A 127. zsoltár (Emberé a munka, Istené az áldás) alapján elmondta volna: Isten az ő vérén megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába, egy ostromlott város kapujába, ahol a védelmező sereg áll. „Nem nézik, hányan vannak, nem kérdezik, mi lesz holnap. Ők csak azt tudják, hogy a kapun belül van az élet, a kapun kívül a halál. A kapun belül vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni.”

Az ószövetségi képet az 1956-os Budapestre vetítve arról beszélt volna a prédikátor: „Isten mindnyájunkat az élet kapujába állított. Kívül halál, belül élet. A pont maga, ahol állunk, a mindennapi áldozat, a mindenkori győzelem vagy a percenként való elbukás. A szolgálatnak és a missziónak a képe.”