Egy körül jár az idő, mire Zalaegerszegre érünk. Napsütéses az időjárás, madaraktól hangos a Május 1. liget, ahol Noémivel találkozunk. Hamar kiderül, otthonos helyszínt választott, gyermekei a szomszéd iskolában tanulnak, sőt az épület mögött található a munkahelye, a Zala Vármegyei Szent Rafael Kórház.

A Partium Máramaros megyéjének kis falujából, Sülelmedről származik. Nagybányán matematika és fizika tagozaton érettségizett. Osztályfőnöke nem hitt a kvalitásaiban, igyekezett őt lebeszélni az orvosi karról, erről szüleit is meggyőzni, és inkább fogtechnikumra, nővérképzőre irányítani a figyelmét. – Rendíthetetlen voltam, orvosira akartam menni, az első évben valóban nem vettek fel a marosvásárhelyi egyetemre, csak a következőben, viszont akkor már jó eredménnyel. A kudarc és az egy esztendő várakozás megerősített a választásomban. Nemcsak átmenni szerettem volna a vizsgákon, hanem megérteni a tanultak közötti összefüggéseket is – emlékezik vissza az édesanyjának is bizonyítani akaró énjére Noémi. Szerencsésnek tartja magát, hiszen édesanyja is gyermekorvos, akinek mindig nyitva állt az ajtaja a betegek előtt a faluban. Mindegy, hány órakor lett rosszul a szomszéd gyerkőc, becsengettek. – Ilyenkor édesanyám mindig felküldött aludni, de én tovább leskelődtem az ajtófélfa mögül. Testvéremmel belénk ivódott a tudomány, a vakbél és a meningitisz tüneteit már tizenkét éves korunkban ismertük – eleveníti fel nevetve.

ELBIZONYTALANÍTÓ TÉNYEZŐK

Az orvosi egyetem végeztével átvehette volna édesanyja praxisát, viszont inkább a kutatás és a tudományos munka érdekelte. Tanársegéd szeretett volna lenni Marosvásárhelyen, ám erre nem nyílott lehetősége. Hirtelen felindulásból a román határtól legtávolabb eső magyarországi kórházakba adta be jelentkezését, amelyek közül Zalaegerszegről kapott visszajelzést. Mint elmondja, diplomájának honosításánál abban a megtiszteltetésben részesült, hogy vizsgáztatója azoknak az orvosi tankönyveknek volt az írója, amelyekből készülnie kellett. – Jól sikerült a számadás, de nem kis tahikardiát okozott, vagyis fokozott szívverést – magyarázza Noémi a szakmai kifejezést. – Április elsején álltam munkába Zalaegerszegen, az endokrinológus, diabetológus főorvosnő azzal biztatott: „Kedvesem, én is április elsején kezdtem, ne aggódj, ez jó jel!” Égtem a vágytól, hogy körbejárjam az osztályokat, ezért rosszulesett, amikor tűzvédelmi oktatással kellett kezdenem, így az első napi izgalom átcsúszott a másodikra. Valószínűleg az akkori pozitív hatások miatt maradtam ebben a kórházban: szeretettel fogadtak, ezért nem vágytam máshová – teszi hozzá.

Sétálunk tovább a parkban, elrepül mellettünk egy sárga csőrű feketerigó. Fölvetem, hogy szokott-e töprengeni Jézus csodáin, gyógyításain. – Mondják, hogy könnyű Tamásnak hinnie, mert ő látta a csodát. Egy kicsit nekem is könnyű, mivel nem egyszer tapasztaltam már. Az orvostudománynak megvannak a korlátjai, nem mindig tudjuk visszafordítani a betegséget. Megtörtént azonban, hogy a főorvosaink már felkészítettek lelkileg, hogy „valószínűleg ma éjszaka lábcédulát kell írni”, másnap reggelre mégis megfordult a folyamat. Semmit sem csináltam másképpen, nem tehettem többet a betegért, ültem az inkubátor mellett és imádkoztam – szünetet tart, majd így folytatja: – Hiszem, hogy ez nem az orvosi csapat érdeme. Egyik főorvosunk koraszülött-rendelés után, tegnap kijelentette: „Hát, gyerekek! Én mondom, vannak csodák.”

NEM KÉTSZER KETTŐ

Reggelente azzal a vággyal indul munkába: Isten eszköze szeretne lenni. – Amikor kongresszusokon, tanfolyamokon veszek részt, mindig rácsodálkozom, mennyi titkot rejt az emberi test, és milyen kevésnek vagyunk tudói. Ezért indulok ügyeletbe ezzel a fohásszal: „Istenem, segíts meg!”

A magyar egészségügy kap meleget is, hideget is. Kérdésünkre, lehet-e orvosként bocsánatot kérni, elismerni, ha hibázott, úgy válaszol: – Mindig lehet! Nem vagyunk mindentudók, nem vagyunk istenek. Példát mondok: egy gyermeket hányás-hasmenéssel hoznak be, feltételezzük, hogy fertőzés, ám a további vizsgálatokkal lassan egy másik diagnózisba csúszunk bele, vakbélgyulladásba, amely azonos tünetekkel kezdődik. Ilyenkor mondjuk a szülőnek, hogy valószínűleg kezdettől fogva vakbélgyulladása lehetett, de a betegség először nem ezt a képet mutatta. Ez nem matematika, amelyben tudjuk, egy kockának hány oldala és milyen vetületei vannak, hanem biológia, egyazon baktérium más-más tünetet produkálhat az embereknél, függ az immunrendszertől, a környezettől, a szociális körülményektől. A gyermekgyógyászat szépsége, hogy holisztikusan vizsgálja az eseteket. Amíg a felnőttgyógyászat szakágakra tagolódik, addig mi a beteg egészét igyekszünk elemezni – hangsúlyozza Noémi.

Felvetjük, hogyan imádkozzunk orvoshoz menet. Úgy véli, betegen így gondolkozna: – „Rád bízom magam, Uram!” Hiszen ő a főrendező. Néha egy átmeneti rossz lelet később fontos információt adhat egy komolyabb betegségnél, ráirányíthatja a figyelmünket lényeges tényezőkre, ami nem lenne nekünk, orvosoknak magától értetődő.

ANYATEJ, ANYASZÍV

Jelenleg a koraszülöttosztályon ügyel, maga is három gyermek édesanyja, olykor az ő orvosi szemét is elhomályosítja anyai szíve. – A kisfiam jó étkű baba volt, mohón szopizott, és nagyokat bukott néha. Egy ilyen alkalommal a legrosszabb diagnózist képzelve el, pánikolva felhívtam a házi gyermekorvosunkat, mondván: „gyomorkimenet-szűkülete van a kicsinek”. Külső szemmel ő mosolyogva csak annyit kérdezett: „És mennyit ment a súlya?” Természetesen a diagnózis nem állta meg a helyét, mivel a gyermek szépen gyarapodott és jókedélyű volt. Sokszor csodálkozom a szülők bátorságán, hiszen amikor a sajátom beteg, még úgy is hajlamos vagyok kétségbe esni, hogy tudom, orvosilag mi a teendő. Viszont nem egészségügyi végzettségű szülőknek nehéz lehet eldönteni, mikor vigyék kórházba a babát, meddig ápolhatják otthon. Ebben segíthetnek a gyermekorvosok által írt könyvek azokról az alarmírozó tünetekről, amelyeknél szakemberhez kell fordulni – nyomatékosítja.

– Semmelweis Ignác az édesanyákat, az anyatej pedig a babákat menti meg. Az anyatej megteremtése ugyanolyan csoda, mint ahogy Isten megteremtette a Földet vagy a világűrt. Nem csupán jól felszívódó, emészthető tápláléka a csecsemőnek és legfőbb immunrendszer-erősítője, de megannyi összefüggést találunk a beteg gyermek és az édesanyja által termelt anyatej összetétele között. A két személy állandó szimbiózisban van. Nem értjük orvosként sem, honnan tudja az édesanya teste, milyen baktérium ellen termeljen ellenanyagot, amikor még nekünk sem sikerült a vérből azonosítani azt, az anyatejben mégis kimutatható az antitest. Hihetetlen – csodálkozik el az orvosnő.

CSAPATBAN

A gyermekosztály felépítését is vázolja, van: gyermekbelgyógyászat, -sebészet, -rehabilitáció, -intenzív, fertőző-, újszülött-, koraszülöttrészlegük és koraszülött-intenzívrészlegük. Jelenleg a koraszülött-intenzívre van beosztva, viszont ügyeleti időben sokféle orvosi esettel találkozik. – Forgó rendszerben hat-nyolc havonta kerülünk más részlegre, ezért idővel mindenhol otthonosan fogjuk érezni magunkat. Így mindig van kitől tanulni. A tapasztaltabb kollégák sosem hagytak egyedül egy nehéz esetben, ezért is szeretek itt dolgozni. A forgás a belgyógyászati szakágon kezdődik, a rendszernek megfelelően idővel egyre nehezebb részlegre, ellátandó területre kerülünk. Intenzív ellátásnál nem éljük meg a kétségbeesést, fokozatosan tanuljuk meg, hogyan mentsük meg a beteg életét. Így nevelnek fel jó döntőképességű, rálátású orvossá anélkül, hogy felesleges terhet tennének a vállunkra – részletezi.

Noémi szerint abból lesz jó gyermekgyógyász, aki szereti a munkáját. Hogyha az ember felismeri, milyen tehetséget kapott Istentől, és azt kamatoztatja, akkor hobbija lesz a munkája. Ám ennek sajátossága, hogy nehéz abbahagyni. – Minél nehezebb az ügyelet, annál lassabban indul haza a kolléga az osztályról. Ilyenkor főzünk még egy csésze kávét, elkezdjük egymást unszolni: „Most már menj, muszáj pihenned!” A következő ügyeletes mindig visszajelez egy-egy nehéz esetről, a beteg hogylétéről. Fontosak a megerősítések, jó tudni, hogy „már jobban van”.

Noémi azt is elmondja, a gyerekek hatalmas energiával gyógyulnak, a halálközeli élményt megélt kis páciens huszonnégy óra elteltével már erőre kaphat. – Az itt dolgozók „hazaviszik” az osztályukat, a gondozottjaik esetét. A dicsőség nem egy emberé, csapatban dolgozunk, és a gyógyításhoz mindenki azt teszi hozzá, amiben a legjobb.

Nem csak az örömet, a kudarcot is közösen élik meg. – Ha megakadunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a kolléga jártasabb az esetben, hiába szabadnapos, felhívjuk. Volt rá példa, hogy otthonról jött be a főorvosnő segíteni – hangsúlyozza.

Fel-alá sétálunk a Május 1. ligetben. Bár közel van munkahelyéhez a fás park, nincs ideje lelátogatni. Mindhárom gyermeke sportol: fia hokizik, lányai kézilabdáznak és táncolnak. Hangsúlyozza, minden délutánja be van táblázva, ha pedig nincs, akkor otthon, a házimunkában próbálja utolérni önmagát. Szeret kosarazni, biciklizni, a gyermekeitől tanult meg rollerezni. Régebben többször járt munkába két keréken, akár a karácsonyi időszakban is.